Kosztolányi Dezső: Esti Kornél – részlet az 5. fejezetből (kávéház)

Kemény István választott szövege.

 

Így értek a kávéházba.
A kávéház – az ebédszünet alatt – csöndes volt, elhagyatott. Takarítóasszonyok
jártak ide-oda, seprűkkel, rocskákkal, törölgették a márványasztalokat. Elkésett
reggeli kávézók fizettek. Egy cingár artista haladt át a hölgyszalonon.
Pörkölték a délutáni kávét. Aromája megcsiklandozta orrukat. Fönn a karzat, a
csavart, aranyozott, barokk oszlopaival, mint egy buddhista templom, várni látszott
valamit.
Itt telepetek le, a törzsasztalukhoz. Először is anyagi ügyeiket igyekeztek rendezni.
Kanickynak tizenhat fillérje volt, Sárkánynak harminc. Estinek egy korona négy
fillérje. Kevés, hogy megvívhassák a mai csatát.
Sárkánynak, akinek a legnagyobb kilátása volt a mai napon, mert megírta versét,
odaintette a délelőtti fizetőt, leolvastatott vele húsz Princeszászt, feketét rendelt,
aztán megmutatva kéziratát, melyet ma délután háromkor, de legkésőbb este hat és
hét között eladhat a Fületlennek, tíz koronát kért tőle kölcsön. A fizető megadóan
eléje tette az összeget. Esti dupla feketét rendelt. Kanicky szódabikarbónát, vizet,
kutyanyelvet.
A szódabikarbónát bevette. Lassanként, csupa szórakozottságból, megiszogatta az
előtte álló három pohár vizet, noha egyikbe Esti beleverte a cigarettája hamvát.
Krokit kezdett írni, hogy pénze legyen. Hirtelen fölugrott, a fejéhez kapott.
Sürgősen telefonoznia kellett. Fényes homlokát ideges gondok rajzották körül.
Megkérte barátait, hogy kísérjék le a telefonfülkéhez. Nem szeretett egyedül lenni.
Amíg leértek a földszintre, lökdösődtek, vicceltek, ismerősökkel találkoztak, és
elfelejtették, hogy voltaképp mit akarnak. A telefonokon undok alakok lógtak
piócák gyanánt, németül beszéltek, vén fráterek, negyven-ötvenévesek, akik
nemsokára úgyis meg fognak dögölni. Kanicky fél óra múlva kapott összeköttetést.
Diadalmasan jött ki a fülkéből. A nő eljön, délután háromkor. Sárkánytól
kölcsönkért öt koronát, becsületszóra, s akkor Esti is megkapott az imént
kölcsönadott két koronájából egyet.
Miután anyagi ügyeik valahogy rendeződtek, könnyülten ültek vissza asztalukhoz.
Kanicky pár mondatot írt a krokiból. Megint abbahagyta az írást. Hordárt hívatott,
levelet küldött annak, akinek telefonozott. Cigarettáztak és sóhajtoztak. Nevettek és
búsultak gyors egymásutánban. Integettek a tükörablakon át az utcán elhaladó
nőknek. Amikor a pincér gyümölcsöket vitt előttük, keresztneveket adtak a
gyümölcsöknek. Az alma: Károly, a szőlő: Ilona, a szilva: föltétlenül Ödön, a körte: a puhasága, élvetegsége miatt Jolán stb. Valami nyugtalanság viszketett bennük.
Társasjátékot játszottak betűkkel, színekkel, hangokkal, összekeverve, tódítva-
foldozgatva mindent. Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami
nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel.
Háromkor Sárkány az utalványért vágtatott. A kávéház zúgott, a zaj a karzaton
egyre erősödött. Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy
mennek valahová, hogy haladnak előre. Minden asztal, minden fülke el volt
foglalva. A füstből viharfellegek tornyosultak. Jólesett elnyúlni ebben a gőzben,
ebben a meleg pocsolyában, semmire se gondolni, figyelni, hogy fortyog és
bugyborékol, s tudni, hogy azokat, akik benne lubickolnak, lassanként elernyeszti,
megabálja, összefőzi, együvé kotyvasztja, egyetlen zsibongó korhelylevessé.
Elszórva a különböző asztaloknál, bársonypamlagokon, székeken mindennapos
ismerőseiket látták. Mind-mind megérkeztek.
Itt volt Bogár, az ifjú regényíró, Pataki és Ürögi Dani. Itt volt Arácsy, a festő, aki
firenzei lovagruhában fényképeztette le magát, tőrrel az oldalán, amint zongorázik.
Itt volt Beleznay, a híres műgyűjtő, Wilde és Rodin személyes ismerőse. Itt volt
Szilvás, a csontnyelű sétapálcájával, az utolérhetetlen csevegő, aki
legújabb csibészszavainkat dévajul és mesterien elegyítette a nyelvújítási szótárak,
a régészek, az akadémiai székfoglalók avatag kifejezéseivel. Itt volt Elián, az
idegorvos, Gólya, az iparművész, Sóti, a tudós, aki népmeséink eredetével
foglalkozott, Boldog, a modern fényképész, aki Berlinben tanult, és Kopunovits, a
tragikus színinövendék. Itt volt Dayka, egy nagybirtokos szőke fia, aki a
neokantiánusokat bújta, és az ismeretelméletről beszélt. Itt volt Kovács, aki sohase
beszélt, bélyegeket gyűjtött, és gúnyosan mosolygott. Itt volt Mokosay, aki már
Párizsban is járt, Verlaine-t és Baudelaire-t francia eredetiben olvasta, s francia
eredetiből idézett, nagy lelkességgel és gyarló kiejtéssel. Itt volt Belényes, a “hites
vegyész”, aki valami szabálytalanság miatt állását vesztette, most az újságok
szerkesztőségeiben lebzselt, és adatokat szolgáltatott a leleplező cikkekhez. Itt volt
Kotra, a dramaturg, aki a tiszta irodalmat követelte a színpadon is, a legtisztább
irodalmat, s elő akarta adatni mellette ülő barátjának, Géza
Gézának Halálvárás című készülő drámáját, melyben emberek nem is szerepelnek,
csak tárgyak, s a kulcs a kulcslyukkal hosszú és mély metafizikai vitát folytat. Itt
volt Rex, a képügynök, aki dacolva a közvéleménnyel Rippl-Rónait dicsérte és
szidta Benczúrt. Itt volt Ikrinszky, a csillagász, Christian, a konferanszié, Magass, a
zeneszerző. Itt volt Pirnik, a nemzetközi szociáldemokrata. Itt volt Scartabelli, az
esztétikus és polihisztor, aki meleg basszushangján részint Wundtról és a kísérleti
lélektanról értekezett, részint a budai kis utcákról, igen érzelgősen, hangsúlyozva,
hogy ő nem érzelgős. Itt volt Exner, akiről mindenki csak annyit tudott, hogy
vérbaja van. Itt volt Bolta, aki nem tartotta Petőfit költőnek, mert Komjáthy Jenő a
költő. Itt volt Spitzer, aki Max Nordaut tartotta a világ legnagyobb lángelméjének.
Itt volt Wesselényi, egy széplelkű patikussegéd. Itt volt Sebes, akinek már két
elbeszélése megjelent a napilapokban, s egy el volt fogadva. Itt volt Moldvai, a
lírikus. Itt volt Czakó, egy másik lírikus. Itt volt Erdődy-Erlauer, egy harmadik lírikus. Itt volt Vándor V. Valér, a műfordító, aki minden nyelvből fordított, de
egyet se tudott, az anyanyelvét is beleértve. Itt volt Specht, gazdag szülők
gyermeke, egy szerény, hallgatag fiatalember, aki nem írt semmit, de két évig
kezelték zárt intézetben, és zsebében állandóan ott tartogatta a három elmeorvos
által aláírt pecsétes bizonyítványt, hogy épelméjű. Itt volt egyáltalán mindenki.
Ezek mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata,
hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy
milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az “örök visszatérés”-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele
akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak
valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.
Esti homályosan ismerte ezt a társaságot. Nem volt mindig bizonyos, hogy ki
kicsoda, de ez nem is volt baj, az illetők se voltak még bizonyosak, hogy kicsodák,
hiszen egyéniségük, jellemük éppen most és éppen itt alakult ki. Megesett, hogy
összetévesztett egy fényképészt egy költővel, s az is megesett, hogy őt tévesztették
össze egy fényképésszel. Ezt kölcsönösen nem vették zokon. Elmesélték életüket,
emlékeiket, eddigi szerelmeiket, terveiket, aztán, ha jónak látták, be is mutatkoztak,
formaságból, s esetleg meg is jegyezték egymás nevét.
Ott ült közöttük, hallgatta szavaik zsongását. Vonzódott hozzájuk. Ebben a
zűrzavarban minden hang egy-egy billentyűt ütött meg lelkében, rokon volt
mindenkivel és mindennel. Ő nem értette az életet. Fogalma se volt, miért született
erre a világra. Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú
kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve,
s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton, és
minden ok nélkül elkezdhet jajgatni, anélkül hogy különösebb megrovást
érdemelne. De éppen mert az életét a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a
kis részeit külön-külön mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden
magasztos és aljas szempontot, minden elméletet, s ezeket azonnal magáévá is tette.
Ha valaki öt percig beszél neki okosan, hogy térjen át a mohamedán hitre, ő áttér
rá, föltéve, hogy megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják, és nem adnak
neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.
Így élni a nagy esztelenségben a kisebb esztelenségek közepette, véleménye szerint
nem is oly ostobaság, sőt talán a leghelyesebb, a legtermészetesebb életmód.
Ezenkívül szüksége is volt erre a vad összevisszaságra, erre a maró pácra. Írni
akart. Várta a pillanatot, mikor a kétségbeesés és undor odáig fokozódik, hogy már
öklődnie kell, s ekkor minden kiszakad majd belőle, ami fontos és lényeges,
nemcsak a mellékes és esetleges. De ez a pillanat még nem érkezett el. Nem érezte
még magát elég rosszul ahhoz, hogy írhasson. Zabálta a nikotint, új dupla feketét
kért, hogy paskolja szívét, hogy tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi
szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely
százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.

 

(Borítókép: Fortepan)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s