Gion Nándor: Véres patkányirtás idomított görényekkel (részlet)

Ladik Katalin választott szövege.

 

Később mi is elmentünk, a Második Underground Költő bevárt bennünket egy kapualjban, még mindig nagyon ideges volt, szidta a részegeket, akik folyton őt szúrják ki, mintha nem lenne neki is elég lelki megterhelés, az az egy évvel ezelőtti eset. Az Első Underground költő megnyugtatta, hogy már nincs semmi baj, én pedig ezalatt a két jövevénnyel ismerkedtem, akik bent a Sörözőben a segítségünkre siettek. Az egyik közgazdász volt, de pincérként dolgozott, mert így többet keres és ezen kívül még filmezéssel is foglalkozott, azt mondta, hogy van kamerája, és egészen komoly filmeket szándékozik csinálni. A másodikról mindössze annyit tudtam meg, hogy gyomorfekélye van, de azt nem sikerült kiderítenem, hogy mivel foglalkozik. Ettől függetlenül szépen elbeszélgettem velük a munkásosztály helyzetéről, lehet, hogy a gyomorbajos illető éppen gyári munkás volt, mert őt hevítette legjobban a téma, és mindenáron rá akart beszélni, hogy egyszer menjek ki Csepelre, de már nem tudom, miért kellett volna Csepelre mennem. Mondom, szépen elbeszélgettünk, de az Első Underground Költőt akkor éppen a munkásosztály sem érdekelte, megint az irodalomról kezdett szövegelni, és azt mondta nekem, hogy mi ott az Új Symposionban, meg egyáltalán a jugoszláviai magyar sajtótermékekben teljesen elhibázott politikát folytatunk a magyarországi alkotók felé, mivel, hogy mindenféle befutott kóklereket népszerűsítünk, ahelyett, hogy a föld alá kényszerült igazi tehetségek merész hangú írásait közölnénk. Mert mi ezt megtehetnénk. Megtehetnénk bizony, mondtam, csakhogy hol vannak azok a föld alá kényszerült tehetségek, és főleg hol vannak a merész írások. Rengeteg föld alá kényszerült tehetség van, mondta nekem az Első Underground Költő, és rengeteg merész írás is van. Tudom, mondtam, nemrégen például kaptunk egy merész kis versikét az egyik ilyen föld alákényszerült tehetségtől – tetszett is a versike – gondoltuk leközlünk mellette az illetőnek még néhány kevésbé merész és nem éppen kiugró tehetségre valló versét is, de amikor már a nyomdában volt a kézirat, a föld alá kényszerült tehetség egy riadt táviratot küldött és megkért bennünket, hogy a merész versikétől tekintsünk el, és csak a többit közöljük. Rossz helyen tapogatunk, mondta az Első Underground Költő, vannak itt igazi tehetségek nagyon sokan. „Hol vannak?” „Hát itt, mindenütt.” „Mégis, hol?” „Hát itt vagyunk például mi ketten.” „Menj a fenébe!” „Vannak még sokan.” „Menj a fenébe” mondta ekkor a Második Underground Költő az Első Underground Költőnek. – “Nincs itt semmiféle tehetség.” Az Első Underground Költő azonban nem hagyta magát, így hát tovább vitatkoztunk és kiabáltunk az utcán, hogy „van” meg „nincs”, meg hogy „hol vannak?”, amíg elő nem bukkant egy rendőr, aki csöndre intett bennünket és ezzel véget is veteti a vitának.

*

Nem, nem gorombáskodott velünk a rendőr, nagyon udvariasan megkéri bennünket, hogy ne hangoskodjunk, az irodalmi vitát halasszuk későbbre; amikor nem zavarjuk a pesti dolgozók álmát, és én hálás voltam neki ezért, örültem, hogy véget vetett a két Underground Költővel folytatott hülye veszekedésünknek, és mondhatom, hogy ez volt az egyetlen igazán rokonszenves magyarországi rendőr, akivel eddig találkoztam. Nem tehetek róla, és tudom, hogy igazságtalan vagyok, de a többi rendőr, akivel találkoztam egyáltalán nem volt rokonszenves, mert többnyire megbüntettek valamiért, főleg ittas kocsivezetésért. Persze, igazuk volt, bár te jól tudod, Aranyos, hogy én sohasem vagyok részeg, és bármennyit iszom, a világ végére is elhajlóm azt a rohadt autót, anélkül, hogy egy karcolást is ejtenék rajta, de hát ezt egy rendőr sem méltányolhatja, neki az a dolga, hogy megbüntessen, ha ittasan vezetek, ami rendben is van, ettől még rokonszenvesek is lehetnének, csakhogy a büntetés mellé mindig félórás szabadelőadást is mellékeltek, aminek az volt a lényege, hogy én igen szemét alak vagyok – természetesen nem így mondták -, mert visszaélek a vendégszeretettel, és nem tartom tiszteletben a vendéglátó ország törvényeit és előírásait. Hát az ilyesmit aztán szívből utálom. De hiába próbálkoztam bármivel, a kioktatástól nem menekülhettem. Az első alkalommal erélyesen tiltakoztam. Emlékszem a „Borkatakombából” jöttem úgy éjfél körül, tudod, onnan, ahol egyszer Willy Beckcrrel, azzal a keletnémet egyetemistával és a nőjével voltunk, és ahol én azt az asztalunkhoz tévedt keletnémet diplomatát főpincérnek néztem.

Nem hülyéskedtem, esküszöm, tényleg azt hittem, hogy ő a főpincér; fekete öltönyben és csokornyakkendővel állt ott, és németül kvartyogott Willy Beckerrel – Pesten minden valamire való főpincér tud németül persze hogy vacsorát akartam rendelni nála, csak azt furcsállottam, hogy Willy Becker egyre sápadtabb lesz, pedig nem akartam neki kellemetlenséget okozni, de hát honnan tudhattam, hogy a főpincér kinézésű illető keletnémet diplomata, és honnan tudhattam, hogy Willy Beckernek nem ajánlatos Ilyen hozzám hasonló és modortalan jugoszláviai entellektüelekkel barátkoznia. Ezt addig sohasem mondta nekem. Szóval onnan a „Borkatakombából’ jöttem, amikor először megbüntettek a rendőrök, Eszter volt velem, akiről egyszer te azt mondtad, hogy annyira szimpla nő, hogy egyáltalán nem tartod méltó vetélytársnak, ő viszont rólad mondott sokkal csúnyább dolgokat, holott nem is ismertétek egymást, egyszer találkoztatok csupán, és egyiküknek sincs igaza, Eszter nem szimpla nő, nagyon jól éreztem magam vele a „Borkatakombában”, és jó hangulatban is indultunk haza valamikor éjfél után, azt a rohadt kocsit olyan óvatosan vezettem, hogy óvatosabban már nem is lehetett volna, egyszer csak kiállt az útra két rendőr és rám villogtatták a lámpájukat. Megálltam mellettük, ők pedig megkérdezték, hogy honnan jövünk. Erre én elkövettem azt a marhaságot, hogy magyarul szólaltam meg, és megmondtam, hogy a „Borkatakombából” jövünk. „Szeszes italt fogyasztott?”, kérdezte az egyik rendőr, és akkor én elkövettem a másik marhaságot is, mert azt mondtam, hogy nem fogyasztottam szeszes italt. „Hát majd mindjárt meglátjuk”, mondták vigyorogva a rendőrök, és már szedték is elő azt az üvegcsövet, amibe belefújtam, és persze hogy elváltoztatta a színét. „No, látja, uram”, mondta az egyik rendőr, „fölösleges hazudoznia. Ha már ivott, legalább legyen magában annyi karakánság, hogy beismeri, és nem hazudik nekünk.” És így tovább. Nyomorúságosán éreztem magam, ezt láthatták is rajtam, de ahelyett, hogy leszálltak volna rólam, ezután kezdtek csak bele a szabadelőadásba, miszerint, ha Magyarországra jöttem, kötelességem tiszteletben tartani az ország törvényeit, és igazán szégyellhetném magam, hogy ilyen gyalázatosán visszaélek a vendégszeretettel. Kezdtem megsokallni a szövegelést, erélyesen tiltakoztam, megkértem őket, mellőzzék a szabadelőadást, büntessenek meg annak rendje és módja szerint, és hagyjanak engem békében a vendégszeretetükkel. Egy pillanatra sem jöttek zavarba, rendben van, mondták, szálljunk ki, és holnap majd reggel megkapom a kocsit és a hajtási jogosítványomat a nemtudommilyen utcában, ahol majd ötezer forint büntetést fizetek, és még azt is a megfontolás tárgyává teszik, hogy a jövőben egyáltalán beengednek-e engem gépkocsival az országba. „Ne tessék ilyet csinálni velünk”, mondta ekkor Eszter, mire elkérték tőle a személyazonossági igazolványát, és behatóan tanulmányozták. Aztán megkértek, hogy mégiscsak szálljak ki, félrevontak, és diszkréten suttogva, de szigorúan azt kérdezték: „A hölgy kicsoda?” „A menyasszonyom” – vágtam rá, amire megint csak gúnyosan vigyorogtak, de azért közölték velem, hogy ezúttal megbocsájtanak, mert hát ők is emberek, fizessek kétszáz forintot, és mehetek. Fizettem kétszáz forintot, elismervényt adtak, és mentem.

Ez az eset után kezdtem félni a rendőröktől, és utálom is őket, de úgy látszik, ők is engem, mert sorozatosan kiszúrtak; egy héttel később, amikor éppen tőled mentem haza, Aranyos, a Gellért téren állítottak le. Nyomban közöltem velük, hogy ittam, de ezeknek más elképzelésük volt a karakánságról, elszavalták ugyanazt a hülye dumát a vendégszeretetről és a rám váró szigorú büntetésről, aminek persze megint kétszáz forint lett a vége, csakhogy nekem akkor mindössze kilencven forintom volt, végül azzal is megelégedtek, igaz elismervényt nem adtak, de bánta a fene, örültem, hogy megszabadultam, mert a szabadelőadások miatt egyre jobban féltem a rendőröktől. Lassan már minden egyenruhás krapekot rendőrnek néztem, ez nem vicc, egyszer például, amikor szokásos hóvégi hazaruccanásomról tértem vissza, Lajosmizse határában egy stoppoló orosz tisztet is rendőrnek néztem, ijedten fékeztem, és csak amikor már beszállt mellém a kocsiba, akkor vettem észre, hogy nem rendőr, hanem orosz tiszt, de akkor már késő volt, kénytelen voltam bevinni Pestre. Nem mondom, rendesen viselkedett az úton, csak akkor dühített fel, amikor Pestre értünk, és mindenáron ő akart irányítani, kézzel-lábbal magyarázta, hogy melyik a legrövidebb út a Baross térig, ismerte a várost, mint a tenyerét, ez nem vitás, de én éppen azért is kerülő úton hajtottam. Engem ő nem fog irányítani, akármilyen jól ismeri Pestet, és egyébként is, fel sem vettem volna, ha ijedtemben nem nézem rendőrnek.

*

„Rendben van”, mondtam, „menjünk táncolni, majd mi ketten alaposan megbeszéljük a zsidókérdést.” „Kérlek, hagyd abba”, könyörgött a Testőr. „Menj a fenébe”, mondtam neki, és táncolni kezdtünk Eszterrel. Dühös voltam a Testőrre, amiért folyton ijedezett, és ezért eloldalogtunk a közeléből. Közben dicsértem az eszemet, hogy a széparcú Marianntól még időben átpártoltam Eszterhez. Végre egy zsidó lány, aki hajlandó megtárgyalni velem a zsidó vonatkozású dolgokat. Van jó néhány zsidó ismerősöm Pesten, de közülük egy sem akart ezekről a dolgokról beszélgetni velem. Ha valami konkrét dolgot kérdeztem tőlük, lapos, kitérő válaszokat adtak. Vannak nem zsidó ismerőseim is, sőt néhány igen-igen antiszemita beállítottságú, ők aztán beszélgettek éppen eleget a zsidóügyekről, de ezeket a szövegeket már jól ismertem, és sokkal inkább érdekelt volna Eszter véleménye. Tánc közben hosszú bevezetőt mondtam. Elmondtam Eszternek, hogy mennyi mindent összeolvastam a zsidóságról, a Bibliától kezdve egésze Simon Wisenthal könyvéig, és hogy egy időben komolyan tanulmányoztam az európai zsidóság történetét. Elmondtam még azt is, hogy az első novelláimat Ahasvérusról, a bolygó zsidóról írtam. Eszternek fogalma sem volt róla, hogy ki az az Ahasvérus. Hát ezzel kissé kiábrándított. Szerintem egy zsidó lánynak illene tudni, hogy ki volt Ahasvérus, a bolygó zsidó. No, mindegy. Elmagyaráztam neki, hogy ki volt a bolygó zsidó, és mit jelképez. Ezután rátértem a közelebbi dolgokra. Elmondtam, hogy már több, mint egy hónapja Pesten vagyok, és ezalatt egy egész sor furcsa és nem egészen érthető jelenségre figyeltem fel. Az első héten ugyanis elég sok emberrel összeismerkedtem, és ezeket a felületes benyomásaim alapján és régi szokásomhoz híven az „értelmes”, a „közepesen értelmes” és a „hülye” kategóriába soroltam. Később, amikor régi ismerőseimnek elmondtam, hogy milyen újabb ismeretségeket kötöttem, néhányan az új ismerőseimet pusztán nevük alapján felbontották zsidókra és nem zsidóra is. No, nem egészen pontosan, de öt közül négyről eltalálták, hogy zsidó. Ezt később leellenőriztem, az új ismerőseimtől egyszerűen megkérdeztem, hogy tényleg zsidók-e, vagy sem. Kissé furcsán néztek rám, de azért megmondták. Én pedig nem győztem csodálkozni, hogy honnan ez a szimat, vagy minek nevezetném, amivel olyan pontosan, már nevek alapján tudják, hogy ki a zsidó és ki nem az. És persze azt sem értettem, hogy miért olyan lényeges ez. „Melyek azok a nemzetszín politikai sirámok, amiket a zsidók előtt ajánlatos elmellőzni?”, kérdeztem Esztert, és hogy lássa, hogy én sem vagyok teljesen tájékozatlan, elmondtam, hogy olvastam az egyik kiemelkedő jugoszláv politikus emlékirataiban, hogy Sztálin milyen zseniális húzást csinált, amikor a háború után egy zsidó garnitúrát helyezett Magyarország élére, mert ily módon előre kizárt minden esetleges nacionalista hőbörgést, és hogy abban az időben milyen nacionalista hőbörgéstől lehetett félni, csakhogy azóta változtak a viszonyok… Eszter csak hümmögött, ami érthető is volt, mert meglehetősen zavarosan adtam elő ezt az egész mesét, így hát, hogy segítsek neki, elmondtam egy régebbi esetemet. Szegeden voltam egyszer irodalmi esten, és ezt követően összehaverkodtam egy ottani íróval, aki néhány konyak után borongós hangulatban azt kezdte fejtegetni, hogy milyen iszonyú is a kisebbségi sors, ó, nagyon jól tudja ő ezt, hiszen ő is kisebbségi életet él, hiszen zsidó. Meg is feledkeztem már erről a beszélgetésről, itt Pesten viszont egyből eszembe jutott, és elmondtam néhány ismerősömnek. Az egyik részük persze robbant, hogy micsoda? Még van pofája iszonyú kisebbségi sorsról beszélni, amikor valamennyien ott melegszenek a tűz körül, sehol a világon nincs ilyen jó dolguk, és így tovább, a másik részük, főleg a zsidók viszont nagyjából megértették, hogy milyen indítékból kesergett az említett író, de az indítékokról nem akartak nekem beszélni, ehelyett a zsidóság történetét vázolták fel, ezt azonban én is ismertem, és ezzel még nem tudom ezeket a mindennapi jelenségeket megválaszolni. Így aztán szépen lassan bezsongtam, kezdett az agyamra menni már a nevek alapján való felosztás, az óvatosságra való figyelmeztetés, az „ajánlatos másképpen beszélni”, no meg a kisebbségi sors is. Gondoltam, legegyszerűbb lesz, ha társaságban megkérdezem, hogy mit jelent ma Pesten zsidónak lenni. Egy frászt volt a legegyszerűbb. A zsidók és a nem zsidók egyaránt falra másztak, ha ilyen kérdéseket dobtam be, és roppant kínosan feszengtek, s bár egyébként roppant jól megvoltak egymással, ez a téma mindjárt tönkretette a hangulatot. Holott szerintem erről komolyan kellene beszélgetni, sőt szerintem az volna a jó, ha erről komolyan beszélgetnének egymás között a zsidók és a nem zsidók. Inkább, mint egymás között szépen elmellőzni, aztán pedig külön-külön fújni az ijesztően egyoldalú szöveget. De hiába mondtam én ezt, senki sem osztott a véleményemet, lehet, hogy vannak komoly beszélgetések erről a témáról, de nekem még nem volt hozzá szerencsém. Nos, ezt mondtam el körülbelül Eszternek, és hozzátettem, hogy nagyon örülök, hogy egy zsidó lány hajlandó mindenről beszélgetni velem, és megkérdeztem tőle is, hogy mit jelent ma Pesten zsidónak lenni. Továbbá még egyszer megkérdeztem, hogy melyek azok a dolgok, amikről zsidók előtt nem ajánlatos beszélni, végezetül pedig megkértem, magyarázza meg, hogy szerinte miért nem akart erről senki sem beszélni velem, és miért van az, hogy ilyesmivel folyton csak a hangulatot rontom el. Eszter sokáig hallgatott, mint aki a megfelelő válaszon gondolkozik, én pedig türelmetlenül topogtam a zene ütemére, miközben a Testőr gyilkos pillantásokat lövellt felém a szoba másik sarkából. Türelmetlen voltam, de nem akartam Esztert sürgetni, hagytam, hadd gondolja végig alaposan a választ. És amikor már azt hittem, hogy beszélni kezd, közölte velem, hogy sajnos nem tud mérvadóan válaszolni „Miért?”, meresztettem a szemeimet. A fülemhez hajolt és megsúgta, hogy ő nem zsidó, még csak nem is félzsidó. Nem táncoltam tovább. Kétségbeesetten álltam Eszter előtt, és azt mondtam: „De hát a Testőr… A Testőr szerint te zsidó vagy, és ő már évek óta ismer téged.” Eszter megkért, hogy táncoljunk tovább, és ne beszéljek ilyen hangosan, nehogy a többiek észrevegyenek valamit, és majd ő mindent megmagyaráz. Hát jó, folytattuk a lötyögést, és porig voltam sújtva, mert tényleg meg voltam győződve, hogy Eszter zsidó, és most úgy éreztem magam, mint akit átvertek. Már-már sajnálni kezdtem a széparcú Mariannt, talán jobb lett volna, ha mellette maradok. Morfondíroztam, de akkor Eszter mindent megmagyarázott. Arról van szó, mondta, hogy ő egy zsidó baráti társaságba tartozik, ami érthető is, hiszen a közgazdasági egyetemen, ahová járt, főleg zsidó hallgatók voltak, és itt formálódott ez a társaság, és a Testőr ezt látva, no meg mások is, elkönyvelték, hogy Eszter is zsidó. Ő kezdetben talán még fel is világosította volna őket, de később észre vette, hogy éppen zsidó volta miatt tartanak tőle egy kicsit, sőt, mióta a Testőr a nagyon bizalmas munkahelyén dolgozik, szinte fél tőle, fontos neki, hogy Eszter jó véleménnyel legyen róla, aminek valószínűleg az a magyarázata, hogy a Testőr főnöke is zsidó. „Csuda kellemetlen lenne”, mondta Eszter, „ha én a zsidó lány azt kezdeném terjeszteni, hogy a Testőr antiszemita.” „A Testőr nem antiszemita”, mondtam. „Tudom”, mondta Eszter, „de akkor is csuda kellemetlen lenne. Nem beszélve arról, hogy van néhány antiszemita ismerősöm, akik még inkább félnek tőlem, és még inkább kedvesek hozzám, nehogy én, a zsidó lány észrevegyek valamit. Engem ugyan nem érdekel, hogy ki az antiszemita és ki a zsidó, viszont imponál, hogy egyes emberek tartanak tőlem. Egész kellemes érzés ez, hidd el. Meg aztán, miért csak a zsidóktól féljenek? Féljenek tőlem is.” Ebben a lányban van fantázia, szögeztem le magamban, és már nem is sajnáltam, hogy otthagytam miatta a széparcú Mariannt. „Marhára meglepődne a Testőr, ha most mindent közölnék vele”, mondtam. „Inkább ne mondjuk meg” tiltakozott Eszter. „Jobb szeretem, ha tart tőlem egy kicsit.” De engem nem hagyott nyugton a dolog. „Zavarba kellene hozni valamiképpen”, mondtam. „Legközelebb, ha találkozni fogunk vele, szidni fogod a zsidókat, jó?” „Hát nem bánom”, egyezett bele. „Azt hiszem, marhára meg fog lepődni.”
Hát így ismerkedtem meg Eszterrel, Aranyos, és nem tehetek róla, de tényleg az volt az érzésem, hogy mindenképpen foglalkozni kell vele. Nem voltam még akkor szerelmes belé, dehogyis voltam, én akkor Téged szerettelek, és nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy Te vagy a legtökéletesebb lány, Te vagy az, akit mindig kerestem, én tényleg azt hittem, és még ma is meg vagyok győződve, hogy valóban tökéletes vagy, és nem is akartam másba szerelmes lenni, igaz, akkor este onnan a Testőrtől hazakísértem Esztert, de csak azért, mert jól éreztem magam vele, és hát olyan gyorsan szót értettünk egymással. Szép éjszaka volt ez, szép hideg éjszaka, és mi Eszterrel nagyon jókedvűek voltunk, rengeteget nevettünk, esküszöm, nincs még egy lány, akivel ilyen sokat és jókedvűen lehet nevetni. Nem túlzok, tényleg rengeteget nevettünk, akkor a legtöbbet azon, amikor Eszter megjátszotta Hülye Magyarországit. Tudod a Hülye Magyarországi az, aki, miután megtudja, hogy jugoszláviai, romániai, vagy csehszlovákiai vagy, nem győz csodálkozni, hogy idegen létedre milyen jól beszélsz magyarul. Hiába magyarázod neki, hogy ez az anyanyelved, ő változatlanul csodálkozik, mintha egy magyarul beszélő eszkimóval állna szemben. Egyszer például egy író-olvasó találkozóra hívtak valamelyik Tisza menti nagyközségbe. A hallgatóság főleg diákokból állt, és én rövid félórás előadást tartottam nekik a vajdasági magyar irodalomról, amely a nehézkes kibontakozás után az utóbbi időben egész szépen lombosodik, aztán felolvastam egy-két regényrészletet és vártam a kérdéseket. Akkor felállt egy ifjú diáklány. És komoly csodálkozással azt kérdezte tőlem, hogy ha már magyarul írok, és magyar nemzetiségű vagyok, mi a fészkes fenének mentem Jugoszláviába, miért nem maradtam Magyarországon, mint más tisztességes magyar író. Kis híján lefordultam a székről, és csak annyit tudtam dadogni, hogy én Jugoszláviában születtem, de semmi kedvem nem volt egy magyarországi diáklánynak alapfokon megmagyarázni, hogy Jugoszláviában magyarok is élnek, hiszen az imént beszéltem az irodalmukról. Nos, az ilyen csodálkozó embereket nevezzük mi Hülye Magyarországinak […]

(Kép forrása: Fortepan)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s