Örkény István: A szén

Molnár T. Eszter választott szövege.

 

Szerda.

Vermes úr, a második emelet ötből, e napon hordja föl a szenet a pincéből.

Király úr, a házfelügyelő, szintén.

Ezt be kell osztani, mert csak két fonott kosara maradt a hatemeletes bérháznak. Vermeséké és Királyéké a szerda délután, hogy felhordják az egész hétre szóló szenet.

Némán lapátolnak, zihálva indulnak neki a lépcsőnek, mely még ma is, másfél évvel a háború után, romos. Ott, ahol foghíjas, hol az egyik, hol a másik keresi elbillenve, zihálva az egyensúlyt. Nem segítenek egymásnak. Nem is köszönnek. A gyűlölet a tetőfokára érve hangtalan.

Vermes úrnak hangszerüzlete volt a háború előtt, kiterjedt részleteladási hálózattal. Ő találta föl a „Minden házba zongorát” jelszót. A ház leggazdagabb lakójának számított, kapupénzt adni mégse szeretett. Ha csak tehette, kapuzárás előtt sietett haza.

Király úr zokon vette ezt. A háború kellős közepén följelentette Vermeséket. Meg kell adni: nem azért, mert hamisított papírokkal bizonyították kifogástalan származásukat, hanem mert tizenöt kiló zsírt rejtegettek.

A tizenötből másfél kilót Király úr kapott jutalom fejében. De Vermeséktől nemcsak a zsírt, hanem a szőnyegeiket és ékszereiket is elkobozták, s csak Vermesné magabiztos fellépésének köszönhették, hogy őket magukat el nem hurcolták.

Alighogy elmúlt a háború, ők jelentették föl a följelentőt. Király urat nyolc hónapra internálótáborba zárták, ahol fertőző szakállmérgezést (orvosi néven: impetigót) kapott, amitől ma is oly rücskös, keléses az arca, hogy rossz ránézni. Emiatt a felesége kapuzik.

Vermes úr, az egykori hangszerkirály, most házakhoz jár zongorát hangolni. Szűkösen, csendben élnek, nincs rajtuk semmi följelentenivaló. Királyék legföljebb úgy állnak rajtuk bosszút, hogy szemetesládájukat el-elfelejtik kiüríteni. És nem köszönnek. Vermes úr se köszön. Némán csetlik-botlik föl a nehéz kosárral a pincelépcsőn, aztán tovább a második emeletre. Király úr, akinek három csigolyája meszes, nem zihál, hanem nyög. Neki nem kell emeletre másznia, de az udvar túlsó végébe cipelheti a kosarakat. Négyszer fordulnak. A negyedik négyszerte nehezebb az elsőnél. Vermes urat hirtelen fáradtság fogja el, leteszi a kosarat egy lépcsőre, ráül a szénre, nézi Király urat, aki a magáét próbálja vállra venni, de nem megy.

Vermes úrnak most minden mindegy. Megszólal hát.

– No, Király úr – mormogja. – Most látja.

– Mit lássak, kérem?

– Hogy hová jutottunk.

– Azt látom – tűnődik a házfelügyelő. – De önök az oka.

– Hogy mondhat ilyet? Mi ezt nem akartuk.

– Hát akkor ki? – kérdezi a házfelügyelő.

– Hogy ki? – tűnődik Vermes úr. – Talán senki.

Még pihennek egy kicsit, aztán fogják a kosarat, és nekivágnak a lépcsőnek.

1948
(Borítókép: Fortepan)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s