Felméri Anna: A Centrál Kávéház ma

Mindenki másért jár kávézóba. Akármilyen furcsán is hangozhat, van, akit nem a kávé varázsa vonz be. Sokan csak a társaság kedvéért, mások egy kis nyugalomra vágyva ülnek be beszélgetni, írni, dolgozni. Én éppenséggel azért döntöttem úgy, hogy látogatást teszek a Centrálban, mert mélyebb betekintést szerettem volna nyerni abba, hogy hogyan is néz ki egy irodalmi kávéház. (Természetesen a finom kávé gondolata sem rémisztett meg).

De vajon megmaradhat-e egy több mint 120 éves vendéglátóhely szerepe ugyanolyannak, mint volt? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel támadtam meg a megszeppent pincérnőt, aki azzal védekezve, hogy még csak ez az első napja, ügyesen kitért a válasz elől. Így hát magamra maradtam, de szerencsére a falakon egy egész múltidéző kiállítás állt a rendelkezésemre.

A kávéház mintha visszarepítene az időben. Mind a patinás díszlet, mind a gyönyörűen kidolgozott faborítás, rendkívül hangulatossá varázsolja a helyet. Azonban, amik igazán egyedivé teszik, azok a falokon lévő városfotók a századforduló környékéről, valamint a legnevesebb magyar költőink portréi.

A kávéház 1887-ben nyílt meg. Akkoriban, azon felül, hogy valóban a város szívében állt, az irodalmi élet egyik meghatározó központja is volt. Olyan híres írók, költők fordultak itt meg, mint Ady Endre, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Weöres Sándor és még sokan mások.

Egy finom kávét, vagy teát elfogyasztva elképzelhetjük, hogy milyen életük lehetett itt a fiatal művészeknek, akik sokszor órákig itt ültek, újságot olvastak, írtak, beszélgettek és néha-néha még vettek is valamit. Ma már persze csak ritkán látni ilyen költő-növendékeket elmélyülni az írásban, legalábbis anélkül, hogy valaki arra kötelezné őket, hogy igyanak vagy egyenek valamit. Ugye, hogy ez milyen furcsán hangzik? Pedig, hogyha visszagondolunk Kosztolányi Esti Kornéljára, bizony volt, hogy a szegény, vidéki fiatalember egy finyinget sem költött, mégis egész nap ilyen előkelő kávéházakban lógatta a lábát.

Idelátogatásom során azt is kiderítettem, hogy a New York után, a Centrál volt a Nyugat, az akkori legnagyobb irodalmi folyóirat székhelye.

Ezen kívül a Hét című társadalmi, irodalmi és művészeti közlöny és A Független Szemle írása is részben itt folyt. Mindhárom lap első kiadásának egy-egy példányát meg lehet tekinteni a kávézó falai között.

A széles ital- és ételválaszték mellett, irodalmi esteknek, valamint különböző témájú előadásoknak is otthont ad a Centrál. A mottójuk: „tisztelet a hagyományoknak, nyitottság az újra”. Amikor ott jártam, egy zongorista régi slágereket játszott, az asztalokon pedig versírásra ösztönző játékos feladatlap várta a vendégeket.

Véleményem szerint, a hely jellege már sosem lesz ugyanolyan mint volt, de talán nem is az a lényeg. Talán mindenkinek egy kicsit mást jelent, és talán mindenki ad magából egy kicsike részt, amivel gazdagítja a kávéházi kultúrát. Nem csak a tulajdonosok, nem csak az ott dolgozók, Te is!

 

______________________________________________________________

A vidéki pesti lány

 

Lassan már négy éve, hogy Pesten élek és még mindig hajlamos vagyok eltévedni a városban. Egy kiállításra terveztünk elmenni a barátaimmal, csakhogy mire kiigazodtam a metró- és buszvonalak kesze-kusza rajzában, már biztosra vettem, hogy el fogok késni.

Rengetegen voltak a metrón. Mint általában. Az ott csak nem…? Micsoda szerencse! Sűrű bocsánatkérések közepette elvergődtem az egyetlen szabad ülőhely felé. Útközben véletlenül ráléptem egy férfi lábára, aki ezen felháborodva, valami káromkodásfélét morgott a bajsza alatt. Amikor pedig megszeppenve visszakérdeztem, hogy megismételné-e, csak egy még sötétebb pillantást lövellt felém.

Azt figyeltem meg, hogy a metróban az emberek valahogy sose néznek egymás szemébe. Mindig vagy a telefonjukat nyomkodják vagy zenét hallgatva merednek maguk elé vagy egyszerűen csak alszanak.

Egy 12 év körüli lány ült velem átlósan szemben. Gyanakodva, félve pillantott körbe, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy biztonságban van és senki sem fog hozzászólni. Amikor rám tévedt a tekintete, halványan rámosolyogtam, mire elkapta a fejét. Többet nem nézett fel.

Tényleg ennyire rémisztő lennék? Az ablaküvegen megpillantottam a tükörképemet. Kétségkívül már nem ugyanaz a lány vagyok, aki négy éve Pestre költözött egy vidéki falucskából, aminek a nevéről az itteniek még csak nem is hallottak.

Behunytam a szemem. A szerelvény döcögve elindult és nekem már megint hányingerem lett. Pont, mint négy éve, mikor életemben először metróztam. Kinyitottam a szemem és ismét a tükörképem meredt vissza rám. Mintha megváltozott volna. Mintha visszarepültünk volna az időben. Az emberek is olyan mások körülöttem. Mi ez? Hol vagyok?

Az első napom… Hát, mit ne mondjak, az első napom a fővárosban borzalmas volt. Kezdjük ott, hogy a vasútállomáson egy percre nem figyeltem a bőröndömre és már el is lopták. Körbekérdeztem mindenkit, aki ott állt körülöttem, de senki sem látott semmit. Egy kis oldaltáskával, egy kihajtogatós Budapest térképpel és a nem túl okos okostelefonommal vágtam neki a nagyvárosnak. (A bőröndöm egyébként sosem került elő.)

Nem is merem elmondani, hogy hány embertől kellett segítséget kérnem, mire eljutottam a kollégiumig. A lényeg, hogy a tájékozódási képességeim mostanra sem lettek sokkal jobbak. Még mindig zavarbaejtően zsúfoltnak találom az utcákat, magasnak a házakat, szélesnek az utakat, az embereket pedig túlságosan zárkózottnak és ridegnek.

Otthon, a faluban szinte mindenki ismer mindenkit. Nem számít, hogy az utca végi kisboltba megy az ember egy doboz tejért vagy a falu széli kiskocsmába, ahol a legfinomabb gulyáslevest lehet kapni; az emberek mindig köszönnek egymásnak. Érdeklődnek egymás felől. Tudják, hogyha éppen rossz kedved van, mi vidíthat föl és aztán mindent megtesznek azért, hogy véget vessenek a búslakodásnak.

Viszont tudtam, hogy egy valamit biztosan nem kaphatok meg, hogyha ott maradok életem végéig. Rendes oktatást.

És én tovább akartam tanulni. Már egészen kiskorom óta tudtam, hogy mi szeretnék lenni, de csak a gimiben jöttem rá, hogy mit is kell lépnem ahhoz, hogy ezt megvalósítsam. Az osztályomból mások is fel akartak költözni Budapestre, de nem azért, hogy egyetemre járjanak. Ők szimplán csak nagyvárosi életet akartak élni. Én viszont sosem vágytam erre, mégis itt vagyok.

Ez most úgy tűnhet, mintha nem is lenne semmi, amiért szeretek itt élni, pedig ez nem így van. Budapest rengeteg csodálatos látnivalóval, remek kulturális és társasági élménnyel is szolgál. Legjobban a Duna partjára szeretek kiülni a barátaimmal egy pohár bor kíséreteben vagy az egyik eldugott kis utcában lévő kávéházban írni, tanulni, merengeni.

A kollégiumban sok csodálatos embert ismerhettem meg, amiért nagyon hálás vagyok. Ők vezettek körbe, ők mutatták be nekem a várost és ők értették meg velem, hogy igazából nem kell döntenem arról, hogy vidékinek érzem-e magam vagy budapestinek. Lehetek egy kicsit mindkettő. Vagy hol ez, hol az. Szerintem ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.