Varga Valéria: A Centrál Kávéház

Az ezrek által ismert, történelmi jelentőséggel bíró Centrál kávéház, Budapest V. kerületének szíve. Megannyi költemény született falai között. Írók százai vetették érzelmeiket papírra egy erős feketekávé mellett, lehetett az szomorúság, keserűség, boldogság, félelem, csalódottság vagy akár szerelem.

Elhatároztam hát, hogy látogatást teszek a szentimentális értékkel bíró kávéházba. A kora délutáni órákban meglehetősen kevés vendéggel volt szerencsém találkozni. Kívülről szemlélve az épületet rögtön feltűnt, hogy a XXI. századbeli Centrál közel sem egyezik meg elődjével. Hiszen tudjuk, hogy a kávéházak tele voltak élettel a nap minden szakaszában. Újságírók, művészek, tudósok, fiatal hölgyek és gazdag urak látogatták a létesítményeket. Ma leginkább külföldi családok ülnek be egy finom desszertet elfogyasztani a napsütéses órákban.

Pár percnyi megfigyelés után bátorkodtam bemenni a nagyszerű épületbe, ahol a személyzet szívélyes fogadtatásban részesített. Már az első pillantás után érezhető volt a jelentős hangulatváltozás; a modern, nyüzsgő budapesti utcák helyett hirtelen a XX. század elejére csöppenünk, mintha időutazásban lenne részünk. Szinte magunk előtt látjuk Kosztolányit, ahogy Karinthyval diskurál az egyik ablak melletti asztalnál. Márai Sándort, ahogy a pincért szólongatja, vagy Adyt, amint épp egyik alkotásán dolgozik és sebesen mártja tintába a tollát, mintha attól félne, hogy elfelejti az épp kigondolt folytatást.

A nosztalgikus érzethez hozzájárul a magas mennyezet és a lakkozott fabútorok összhatása. A falakon végig költők, írók arcképe figyelhető meg, valamint a kávéház eredeti tervrajza és több irodalmi kávéház korhű ábrázolása is.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd írni, alkotni támad kedvem, de a Centrál kávéházba belépve, mintha hirtelen ihletet kaptam volna és ötletek százai kavarogtak a fejemben. Szívesen lejegyeztem volna pillanatnyi költőiségem szüleményeit, de se papírt, se tollat nem vittem magammal a felderítésre. Szerencsére a kávéház papírt és tollat is biztosít a fiatal alkotni vágyók számára. Még kérni sem kell, ugyanis minden asztalon található egy nagyméretű papír, amit kedvünkre teleírhatunk jobbnál jobb ötleteinkkel.

Rövid ottlétem során viszont mindössze két úriembert láttam laptopok előtt ülve, hosszasan gondolkozni egy-egy új soron. Üres kávéscsészék sorakoztak a kerek asztalon, azt a látszatot keltve az emberekben, hogy bizony ott kemény munka folyik.

Elgondolkoztam alakjukat figyelve, vajon miért változott meg így minden? Miért nem alkotnak ma a fiatalok? Eljátszottam a gondolattal, milyen is lenne, ha a barátokkal beülnénk délutánonként egy kávéházba és megbeszélnénk a világ nagy dolgait, az életünk kisebb, jelentéktelenebb mozzanatait és elolvasnánk egymás alkotásait, kritikusan véleményezve azokat. Egymás után rendelnénk a feketéket és válságos helyzetben kisegítenénk egymást egy kávé árával. Ó, milyen furcsa is lenne!

De miért gondoljuk ezt olyan lehetetlennek? Hiszen a modern eszközök felválthatják a papírt és tintát, az internet felválthatja az újságokat, de művész lelkek mindig is voltak és lesznek is. A kávéházak pedig kortól, nemtől, társadalmi presztízstől függetlenül biztos helyet nyújtanak nekik, épp úgy, mint évtizedekkel ezelőtt.

 

___________________________________________________________________________

 

Drága Édesanyám!

Mikor kósza gondolat volt csupán, hogy a kis vidéki falunkból az óriási fővárosba költözöm, nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz megszoknom a hirtelen környezetváltozást. Az indulás előtti napon annyira izgatott voltam, hogy egy órát se tudtam aludni éjszaka és az odaúton végig úgy éreztem, pillangók repkednek a gyomromban az izgatottságtól. Ám hamar rá kellett döbbennem, hogy „az élet nem habos torta” egy magamfajta vidéki lánynak Budapesten.

A kis belvárosi albérlet, ami az otthonomat jelentette az elkövetkezendő hónapokra, talán évekre, a város szívében helyezkedett el. A nyugodt, csendes vidéki házunk után elég éles váltás volt a szüntelenül zajos lakás, ahova még szerda este is beszűrődött a szórakozóhelyeken mulatozó fiatalság jókedve.

Nem beszélve a kocsik kipufogójából áradó szmogról, amihez egyszerűen képtelenség hozzászokni.

A mindennapi rutinom teljesen megváltozott. Reggelente munkába menet kénytelen voltam több száz emberrel együtt tömött buszokra, villamosokra és metrókra szállni. A járműveken utazva levegőt alig lehetett kapni, a személyes szférát pedig teljesen ki kellett törölnöm a szótáramból. Mindenki komor volt a korai órákban és még a kisebb baráti társaságok is csendben, egymás mellett állva utaztak.

Szokatlan volt ez a távolságtartás számomra. Nálunk a faluban mindenki ismer mindenkit. Soha nem mennék el úgy Gizi néni vagy Pista bácsi mellett, hogy nem kérdezem meg, hogy vannak, milyen napjuk volt. Persze itt nem ismertem senkit. Minden arc ismeretlen, idegen volt számomra, ami egy bizonyos szemszögből ijesztő volt.

Munka után mindig beugrottam a boltba kenyeret, friss zöldségeket venni. Ez is furcsa volt, hiszen odahaza magunknak termeltük a gyümölcsöt, zöldséget, soha nem kellett értük boltba menni. Itt Budapesten sajnos kénytelen voltam ezeket a terményeket fogyasztani, hozzáteszem az ízük közel sem volt ugyanolyan, mint az otthoniaké.

Hétvégente ellátogattam Budapest népszerű tereire, gyönyörködtem a látványosságokban. Az utcákon sétálgatva rengeteg más nyelven beszélő turistával volt szerencsém találkozni, akik hasonló ámulattal szemlélték a nyüzsgő, élettel teli várost, mint én.

Az első napok, hetek, és talán összességében az első hónap, nagyon nehéz volt. Nem volt közös témám a munkatársaimmal, sokszor nem értettem miről beszélnek, kívülállónak éreztem magam. Aztán rádöbbentem, hogy nyitnom kell feléjük, és ezzel együtt Budapest felé is. Rájöttem, hogy nem szabad a régi életemhez hasonlítanom az új életem minden mozzanatát. Élveznem kell az új élményeket, tapasztalatot kell gyűjtenem. És pontosan ezt tettem.

A harmadik hónapra sikerült elfogadnom és megszoknom a nagyvárosi életet. Magabiztosan mozogtam a városban, úgy éreztem, én ide tartozom. A nehézségek ellenére azt mondanám, hogy jó döntés volt Budapestre költözni, talán életem legjobb döntése.

 

Remélem, otthon minden rendben van veletek! Üdvözlöm Apát és persze a Nagyit és Papát is.

Mindannyian rettentően hiányzotok és amint lehetőség adódik, meglátogatlak Titeket!

Sok szeretettel:

Lányod,

Vali