Kátai Gréta: A gangon

Csak őket ne háborgassam tovább…. Egyfajta szabadság, nem igaz? Arra megyek, amerre látok. Megyek, látok. Könnyű, ha egyszer lábaim fák, és a szememre sem mondhatjuk, hogy olyan, mint újkorában. Gondoljuk hát végig: sok mindent nem tehetek, így várok. Én várok, a napok telnek, úgy a hetek is. Néha, ha csak egy másodperc töredékéig is, arra gondolok, hogy talán így jobb nekem. Talán így. Csak ne látnám őket minden nap. Az ajtó nyílik, egyikük kilép. Pár ruganyos lépés és a földszintre ér, ekkor rám néz. Ezt a pillanatot várom minden nap, mert ekkor reménykedem, hogy ma, nem csak egy feszengő pillantás jut. Elképzelem, ahogy idelép, gyengéden felkarol, felvisz a lakásba, és ismét az asztalhoz kerülök. Ha csak az asztalsarkon is, de szorítanak nekem egy kis helyet. A kis láng minden alkalommal fellobban, és azon nyomban kialszik. Rám néz, és már tovább siklik a tekintete. Talán még ő maga is elhiszi, hogy a nagy rohanásban észre sem vett. De mégis, a legjobban az fáj, hogy nem hibáztathatom. Nem hibáztathatom, mert amíg az én lábaim rogyadoznak, addig ők most éppen legszebb éveiket élik. Nem lóghatok örökké koloncként a nyakukban. Persze, legjobb lett volna, ha a kis lakásban, a kis asztalnál maradunk, ahogy éveken keresztül olyan jó volt. Mi ketten, senki más, közöttünk az ütött-kopott asztalka. De neki két lába kitört, ott maradtam egyedül.

Gondolataimba mélyedve talál rám megint az idős lakó, Irén. Megint felvonszol a lépcsőn, és máris az ajtó előtt vagyunk. Csenget. Semmi, ahogy reméltem. Ismét csenget, ekkor már sietős lépteket hallunk odabentről. A harmadik csengő után kinyílik az ajtó, ott állnak mindketten. Nem akartam. Nem akartam szemtől szemben találkozni, így nem. Szó szót követ, megint a régi nóta. Nem ez az első alkalom, hogy Irén meg akarja oldani a helyzetet. Ekkor hirtelen Ildi felkap, a gang túlsó végéig cipel, ott a hideg csempére tesz le. Először csak néz. Látom, hogy gondolkodik. Pontosan tudom min, és azt is, hogy miért. Hetek óta először rám ül, de akárhogy igyekszem, nem bírom el, megreccsen a lábam. Felpattan, megigazítja szoknyáját, most már nem tudok kiigazodni gondolatain. Némi gondolkodás után megfordul, és határozott léptekkel az ajtóhoz megy. Elbúcsúznak Iréntől, aki morgolódva bár, de elindul dolgára, Ildi pedig bezárja az ajtót. Megint ott állok egyedül, megszégyenülve a gangon. Próbálok közönyösnek tűnni, de ezzel a rövid találkozással, mintha újra éltem volna a napot, amikor el kellett mennem. Lehunyom a szemem. Akkor már nem a gangon álltam. Újra fényesen, legszebb formámban, kettesben, az asztalka mellett.