Géczy Zita: A tehetségkutató

Több ezren álltak sorba a forró nyári napon. Fejük felett drón keringett, hogy a legmegfelelőbb szemszögből vegye fel, ahogy vezényszóra mindenki boldogan kiáltja a tehetségkutató nevét. A legtöbben nagy reménnyel és hatalmas álmokkal érkeztek a mai meghallgatásra. A tudatlanabb nézők azt hihették, hogy ez még csak az előválogató, holott az már jóval régebben lezajlott. Mindenki, aki most hőségtől kókadozva állt a sorban, már legalább három fordulón jutott tovább. Ez önmagában is kölcsönzött nekik némi önbizalmat, amin csak erősítettek a producer szavai: „Hiszem, hogy te vagy a következő nyertes.”

A szerencsésebbeknek már sikerült bejutnia a főépületbe, ahol sorszámokat ragasztottak rájuk. Újabb várakozás vette kezdetét, a versenyzők pedig az utolsó pillanatot is kihasználták, hogy tökéletesítsék életük fellépését. Időnként egy-egy embert elhívtak, hogy a váróterem egy félreeső sarkában riportot forgassanak vele.

Egy kosztümös, erősen kikent idős hölgy esküdözött, hogy neki mindig is a színpadon lett volna a helye. Mások állították, hogy születésüktől fogva erre az alkalomra készültek. Valaki öntelt mosollyal közölte, nem kétséges, hogy ő az ország következő csillaga. Volt azonban, aki nem a hínévért jött.

– Hát ez nem zene. Miért, ez zene? – kérdezte a magából kikelt ötven év feletti sofőr.

– Az a baj, a mai fiataloknak lövésük sincs a zenéről. Lökik ezeket a lötyögős számokat, amikre lehetetlen táncolni. Bezzeg, amikor mi ennyi idősek voltunk, nálunk folyamatosan tombolt a buli, üvöltött a zene, pörgött a társaság! Magyarul mondva, a mulatós az egyetlen értékelhető műfaj. A prodákcióm…vagy produkcióm? Bánom is én! A lényeg, hogy a végére mindenki egyet fog érteni velem.

Egy kissé túlsúlyos férfi, foglalkozása biztonsági őr, az interjú során furcsán derűsen válaszolgatott. Elnyűtt pulcsija zsebében egy üveg nyakát markolta. Sajnos, a színpadig már nem jutott el.

Egy nagyobb társaság fehér ingben és hímzett mellényben érkezett, nadrágjukat csizmájuk szárába tűrték. Szinte mindegyikük tartott valamilyen fúvós hangszert. Egy köpcös úr, kezében hatalmas tubával így válaszolt, amikor a banda nyerési esélyeiről kérdezték:

– Ki tudja? Mi csak csináljuk azt, amit jónak gondolunk, aztán vagy az, vagy nem. A falunapon szeretni szokták a népek –  vont vállat, majd nevetve hozzátette – reméljük a zsűri tetszését is elnyeri majd.

A fiatalabb korosztály is képviseltette magát. Az elbűvölő tizenhat éves lányt, akit szülei is elkísértek, sokan a mezőny legesélyesebb indulójának tartják, mégha énekelni eddig senki se hallotta.

– Remélem, sokat tudok majd fejlődni ennek a versenynek hála. Főképp ezért jöttem.

Majd szerényen hozzátette:

– Azért az se baj, ha végül megnyerem.

Egy másik fiatal ennél jelentősen kisebb lelkesedést váltott ki. Két számmal nagyobb ruhái lógtak róla, baseball sapkáját a szemébe húzta. Arcát teljesen a kamerába nyomta, úgy ordított.

– Ezt azoknak üzenem, akik leszólták a rappemet! A…- itt jónéhány keresetlen szó követte egymást, amelyeket a szerkesztőnek később még ki kell sípolnia. Semmi baj, többnyire az ilyen jelenetekből jön a stúdió bevétele. A fiatalembert később a biztonságiak vezették ki, miután képtelen volt elfogadni a zsűri döntését. Viszont senki nem tudja meg soha, hogy a kamasz egy segítőkész munkatárs tanácsára viselkedett így: „Az emberek szeretik a határozottságot, onnan meg már csak egy lépés az erőszak. Mit gondolsz, miért nézik annyian a pankrációkat?”

Sokan végül nem jutottak be, és sokan nem is tudják miért. Sokan pár év múlva már tagadnák az egészet. Sokan pár év múlva sem fogják megérteni, miért nem sztárok még. Ezek az emberek minden létező kifogásba bele fognak kapaszkodni. Nem tetszik nekik az arcom, botfüle van mindnek, irigyek rám… Így végül este nyugodtan tudnak aludni, azzal a biztos tudattal, hogy rajtuk kívül mindenki téved.