Müller Tímea: Ablak

A villamos dübörgése könyörületet nem ismerő határozottsággal töri át a város jelképes, szürkén vibráló csendjét, mely a nap többi, dübörgő villamosoktól mentes szakaszában a környékre nehezedik, majd riadt madárrajhoz hasonlóan szanaszét száll, amint érkezik a hét óra kettes, meg a következő és az azutáni. Az éppen fékező járműre vonszolom a tekintetem. A villamost ismerem, akár tegezhetném is, de az embereket nem, még sosem találkoztam velük. Ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy vannak olyanok, akiket a saját barátaik sem ismernek igazán, sőt, én például magamat se.

Kiráz a hideg, nem szállok fel. Megfordulok, átvágok a tömegen, és a lehető legközelebb húzódom az ég felé törő bérházak bágyadt árnyékához, mintegy abban bízva, hogy eltakarnak a sok kíváncsiskodó elől, akik igazából nem is kíváncsiak rám, ahogy én sem vagyok rájuk. A járdát bámulom, nem akarok felnézni, nem árulhatom el magam. Amikor gyerek voltam, sokkal jobban féltem a hatalmas épületektől, és az emberek közé menekültem biztonságot keresve, de minél idősebb lettem, annál inkább megtetszett, hogy a házak nem néznek se egymásra, se rám.

A villamos ajtaja a sokaságra zárul, én pedig többtucatnyi járókelő híján egyedül maradok, úgyhogy egészen megnyugszom. Gondolatok cikáznak keresztül a fejemen, olyan fontosak, mint az, hogy csütörtök van, holnap péntek lesz, tegnap nyitott ablaknál aludtam, de fáztam, úgyhogy ma inkább csukva tartom, és milyen érdekes, hogy olyan ez az ablak, mint a szívem. Biztosan csütörtök van?

A távolban felsejlik a Duna, mint egy csillogó nyakék Budapest hattyúnyakán, közepén pedig gyöngyként csalogatja magára kacéran a figyelmet a Margitsziget. Semmi másra nem vágyom, mint erre a gyöngyre, és most azonnal le akarom tépni, így hát felgyorsítom lépteimet, hogy minél hamarabb markomba zárhassam a kincset, amit bizonyára már sokan fűztek saját életük ékszerére. Közeledem, majdnem ott vagyok. A fák kecsesen hajlongnak az áprilisi szellőben, miközben suhogva engedik szabadon ágaik közül azt a rengeteg mézédes titkot, szerelmet, nevetést, könnycseppet, aminek egykori létezéséről talán már csak ők tudnak.

Sietve keresek egy padot, amire lerogyva kifújom a levegőt. Mintha egy másik világba csöppentem volna, annyira idegennek tetszik a város a folyó túloldalán. Itt minden nyugodtabb, talán az idő is lassabban telik. Gondolataim visszalopakodnak a fejembe, és kihasználva a külvilág békéjét, újból burjánzani kezdenek. Igen, egészen biztosan csütörtök van, hiszen tegnap trolival mentem haza, és csak szerdán járok trolival.

A hídon ismét átzakatol a villamos, amit változatlanul ismerek. Talán köszönnöm kellett volna. Azért az illemet még mindig nem felejtettem el, csak sosem tudom eldönteni, hogy mikortól helyénvaló a jó napot a jó reggelt helyett. Rendkívül tartalmas eszmefuttatásomból egy idős hölgy és az unokája zökkentenek ki. A kislány egy felhőt követ a tekintetével, azt próbálja kitalálni, hogy kacsára vagy az otthoni morzsaporszívóra hasonlít-e. Megmosolyogtat a párhuzam, de nemcsak engem, hanem a nagymamát is, bár ő lehet, hogy inkább rajtam mosolyog, hiszen másodpercek óta egymás szemébe nézünk. Elszégyellem magam, és azonnal elfordítom a fejem. Aggodalom fog el. Mintha ezzel a rövidke szemkontaktussal elmeséltem volna életem teljes történetét elejétől a végéig, majd visszafelé. Nyitott könyv vagyok, hosszas üldözés után elcsípett szökevény, elkóborolt háziállat bilétával. Kiráz a hideg, mint reggel a megállóban, de most nem futok el.

Tegnap este nyitott ablaknál aludtam. Jó erősen meg kell rángatni a kilincsénél fogva, mert hajlamos beragadni, de ha egyszer sikerül kitárni, onnantól fogva állandóan fülledt és nyomott lesz a szoba levegője, úgyhogy az ember újra és újra kísértést érez arra, hogy nyitott ablaknál aludjon. Akkor is, ha fázik. Tényleg olyan ez, mint a szívem.

Elgondolkodtat, miért botránkoztam meg ennyire azon, hogy három másodpercig a szemembe néztek. Miért félek jobban az utasoktól, mint a villamostól? Miért simulok szívesebben épületekhez, mint emberekhez? Olyan egyedül vagyok, hiába élünk itt ennyire sokan. Folyton üldözöm a magányt, pedig a vállamon ül, függőséget okoz, ha egyszer belekóstol az ember, nincs menekvés, mindig csak többet és többet akar. Ekkora városban akaratlanul is sóvárgunk utána. Előbb vagy utóbb mindenki rászokik, onnantól pedig csúcsidőben is egyedül ülünk a metrón, és hiába van nyitva a szemünk, ha nem látunk senkit. Holott annyi mindent és annyi mindenkit volna érdemes.

Talán ma is nyitott ablaknál alszom. Meg mostantól kezdve minden éjjel.

 

 

Reklámok