Zilahy Anna: Alter

Három éve kerültem bele annak a társaságnak a bűvkörébe, amit, jobb kifejezés híján, fiatal budapesti művész-értelmiségnek tudnék nevezni. Ennyi idő kevésre elég, nem vagyok szerves része a csoportnak, arra viszont jó, hogy a hozzájuk tartozás küszöbén még kívülről tudjam őket, és magamat is látni. Nem tudom tökéletesen megfogalmazi, hogy kik is vagyunk mi, de a lényegét hajszálpontosan látom.

Ahonnan ismerjük egymást, az a házibulik, koncertek, színházi előadások, fesztiválok, kiállításmegnyitók és olcsó folyóbort felszolgáló, romos kocsmák világa. Az ember egy idő után belejön. Könnyű megszokni, hogy mindig, mindenkivel legalább két közös ismerősöm van. Ebből a megfoghatatlan, zártnak és különcnek tűnő világból én már szinte bárkiről megmondom, hogy melyik egyetemre vagy gimnáziumba jár. Tudom, hogy kik járnak a Katona, az Örkény, a Radnóti, vagy a MU Színház ifjúsági csoportjaiba. Tudom, hogy kik budai rajziskolások vagy első emeletisek, kik készülnek a Képzőre és kik a MOMÉ-ra. Az ELTE szabadbölcsész és magyar szakos hallgatói közül mindenkiről tudok, aki igazából a Színműre szeretne menni.

A legmarkánsabb élményem velük kapcsolatban egyértelműen Hanna tizennyolcadik születésnapja. Hannát a Katona dramaturg előkészítőjében ismertem meg, és elképesztő hatással volt rám. Nem ismerek nála műveltebb embert a tizennyolc évesek közt, de talán még egyébként sem. Hanna gyönyörű és okos, és én meghívattam magam a születésnapjára. Valahogyan muszáj ismerkedni.
Ahogy beléptem abba a lakásba, megcsapott a dohányfüst édeskésen karcos illata, nem volt erkély. A legtöbben részegek voltak, pedig nem érkeztem későn. Mindenkit ismertem, de leginkább csak látásból, ezért borzasztóan zavarban voltam. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy valaki odajöjjön hozzám beszélgetni. Nagyon könnyű volt barátokat szerezni, főleg egy üveg bor után. Egyébként is elég könnyű nekem, nagyok a szemeim és halkan beszélek. A konyhában lévő szamovár különösen inspirálóan hatott: a csehovi drámaiatlan dráma félreértelmezett naturalizmusa, a Márkus-Haumann-Körmendi-féle Három nővér paródia, a kortárs orosz fizikai színház, és különböző márkájú vodkák ár-érték arányának összehasonlítása is szóba került. Én megbabonázva hallgattam, és az összes, addig idegen, mágikus szót be akartam vésni a fejembe. Akkor úgy éreztem, hogy borzasztóan fiatal vagyok, de biztos, hogy itt kell lennem. Csupa szép ember volt körülöttem, akik gyönyörű szavakba öntötték a pálinkától átitatott gondolataikat, akik a WC-ben a földön heverő Villon-kötetről beszélgettek, akik egyik cigarettáról a másikra gyújtottak. Okosak voltak és természetfelettiek, legalábbis akkor nekem úgy tűnt.
Az esztétikai sokk azóta feloldódott bennem, jobban meg is ismertem őket. Valóban szépek, és valóban okosak. Vannak, akiket már a barátaimnak mondhatok, és rengeteget gondolkodom rajtuk. Ami biztos, hogy jellemző az általános zárkózottság és megközelíthetetlenség. A lányok olyanok, mint a hajósokat elcsábító szirének, illékonyak és érinthetetlenek. A fiúk szoborarcúak, remekül öltözködnek, és soha nem szerelmesek. Ha viszont mégis, akkor arról mindenki tud. Senki előtt nem titok, hogy ki kit szeret teljesen reménytelenül, hogy ki utasított el kit félévnyi flört után (majd jött össze a legjobb barátjával), hogy ki kit csalt meg egy ördögkatlanos Budapest Bár koncert hevében, és hogy ki kivel ordított részegen zokogva a Gólya kerthelyiségében fél évvel ezelőtt.

Amik azonban ténylegesen kiábrándítóak, azok a „szép beszélgetések”. Az ilyen társalgások színházi előadások szüneteiben, illetve után szoktak kialakulni, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan belső kényszertől vezérelve azonnal szeretnénk megbeszélni a látottakat. Az előadás esztétikai minőségének pocskondiázása, a rendezői koncepció és az önreflexió hiánya és a rossz instruálás állandó és mindig visszatérő elemek. Ilyenkor gyakorlatilag mindegy, mit mondunk, csak lehetőleg hangozzon nagyon hozzáértőnek. A „szép beszélgetések” tartalmának azért legtöbbször van valóságalapja, de, annak érdekében, hogy a mi véleményünk legyen a mérvadó és hogy megőrizzuk ízlésbeli méltóságunkat és becsületünket, a felismerhetetlenségig bonyolítjuk és csavarjuk a gondolatmenetünket, amíg egy gyönyörűen hangzó, de végtelenül pontatlan massza nem lesz belőle.

Mi mind meg akarjuk váltani a művészvilágot, főleg a színház terén, legalábbis én ebbe látok bele igazán. Semmilyen kőszínházi előadásra nem merjük azt mondani, hogy jó volt. Szinte semmi nem elég új, de persze mi azok vagyunk. Pont mi, az ordító felszínességünkkel, a „szép beszélgetésekkel”, a láncdohányzással. Úgy tűnik, belőlünk formálódik a jövő értelmisége. Mi leszünk az igazán nagy művészek: a színészek, rendezők, dramaturgok, festők, jazzénekesek, bölcsészprofesszorok. Én sajnos nem bízom magunkban, be kell látni, hogy végtelenül üresek vagyunk.