Csürös Dóra: Antik

Egy öreg írógép ült az asztal közepén, valahol a belvárosban, Pesten.

A betűk egy része már lekopott a használattól, de a betűtár nagy része még kivehető volt. A billentyűket nehezebb volt megmozdítani, mint újkorában, pedig akkor sem volt egyszerű. A tintaszalag elszáradt az évek során, de ez hozzátartozott a külleméhez.  Ebben az írógépben nem volt semmi különös. Olcsó dolog lehetett a maga idejében: egyszerű darab volt, és márkajelzést sem lehetett felfedezni rajta. Nem voltak rajta díszítések, vagy bármi különleges. Egy nagy, nehéz, fekete, és öreg gép volt. Hogyha annak az embernek, aki ezt az írógépet évtizedekkel ezelőtt megvásárolta, bárki azt mondta volna, hogy ez valakinek még egészen sokat fog érni, valószínűleg bolondnak nevezte volna az illetőt. Hiszen ez csak egy egyszerű írógép volt. Egy talán már újkorában is „kopott” darab.

A modern ember azonban igencsak nagyra tartja az ilyen egyszerű dolgokat. Úgy nevezik őket: „antik”, és ez a szó önmagában pénzt ért.

És ez a darab hamisíthatatlanul antik volt.

– Honnan van? – kérdezte az egyik férfi, aki túlságosan el volt foglalva az írógép szemlélésével ahhoz, hogy beszélgetőtársának szemébe nézzen. Úgy tűnt, már a szemkontaktus is antiknak számít.

– Örököltem. A nagyapámé volt, de nem tudjuk, honnan szerezte – a másik férfi az írógépet figyelőt nézte közel annyira figyelmesen, mint amaz az írógépet. – De már akkor sem volt egy új darab.

– Azért jó lenne tudni, mikori – válaszolta a másik továbbra is a gépre tapasztott szemekkel. – Ki gyártotta, hol, mikor…

Csend. Az eladónak kevés mondanivalója volt minderről. Mindketten tudták, hogy ő sincs mindezzel tisztában. De igazándiból nem is számított. Az egész csupán a szentimentalizmus kérdése volt: megéri-e a benne rejlő emlékeket, vagy sem.

Ó, és ennek az írógépnek voltak emlékei!

 

1921, február

 

Drága Édesanyám!

 

Ez az utolsó levél, amelyet hajlandó vagyok elküldeni neked. Mondd meg Apának, hogy ide kell jönnötök. Tudom, hogy otthon akartok maradni, de az már nem Magyarország. A hábprúnak vége, és még a karácsonyt sem töltöttük együtt.  Gyertek fel Budapestre. Találok nektek helyet, ahol lakhattok. Kérlek, ha szeretsz, ne hagyj magamra. Gyere haza.

Szerető fiad,

Misi

 

A betűket gyorsan nyomták le. Itt-ott voltak javítások, halvány betűk fölött átírt szóvégek. Rövid mondatok, és egy ujjlenyomat, a friss tinta ügyetlen elkenése. Ha annak az öreg írógépnek valaha volt lelke, és ismerte a lenyomott betűket, emlékezett a levelekre, bizonyára eltűnődött. Pár dolgon. Például:

Egy: Miért püföli a betűket bárki is ilyen gyorsan? Kegyetlenség. Az udvariasság még senkinek sem árthatott meg.

Kettő: A „hábprúnak” nem egy értelmes szó. És még csak ki sincs javítva.

Három: Vajon áttelepültek?

Az írógép egy különös embernek tartotta ezt a Misi nevű illetőt. Sokat írt a szüleinek, az már biztos. De hogy mire kellett neki az írógép ehhez, az már rejtély volt. Azért – még ha udvariatlan is – nem volt rossz ember az a Misi. Az biztos, hogy szentimentális alkat volt. Többször hangzott el a leveleiben az, hogy „ha szeretsz”, és „szerető fiad/unokád/testvéred/stb.” mint egy jó romantikus regényben.
Nem is írt sokat. Nem szerette cifrázni a dolgokat.

De persze nem Misi volt az egyetlen. Öreg volt ő ahhoz, hogy mindre emlékezzen, de pár mégis megmaradt.

 

1945, január

Felrobbantották a Lánchidat is. Nincs többé. Azt hittem, mindig arról fogok emlékezni a városra. De most már nincs ott. Mintha sose lett volna. Minden olyan, mint a Pokolban. Rettegek már jó egy éve mindenkitől. A katonáktól… az emberektől általánosságban. Legyen az szovjet, német vagy magyar… Már alig tudom eldönteni, melyik-melyik. El akarom hagyni Pestet. Ha itt vagyok, mindig csak a robbantások jutnak eszembe, meg a lövöldözések. Tudom, mit mondanál. „Kicsi Rozi, majd minden jobbra fordul”. De én nem akarom kivárni, amíg megtörténik.

 

„Egy elküldetlen levél” – gondolta az írógép. Nincs név, se címzett. De az ujjak olyan puhák és finomak voltak. Nem voltak elírások, vagy elsietett szavak. Figyelemmel írták, és nem siettek. Egy kicsit sem. Azért egy-egy leütés egészen bizonytalan volt, kicsit félénk, kicsit ideges. De a szavak. Azok határozottak voltak. Határozattak, és indulatból írtak.

 

1956, október

 

Apa!

 

Ernő csatlakozott a forradalomhoz. Tudom, hogy mindig is gyűlölted, de azt kétlem, hogy ennyire. Kérlek, imádkozz értünk te is. Elhiheted, hogy nem te vagy az első, akit erre kérnélek, de most nagy szükségünk van a segítségedre.  Igen, mindkettőnknek. Én is csatlakoztam, tudod.   Tudom, mit gondolsz, a kislányod Ernő miatt rohan a vesztébe. Tévedsz. Én csatlakoztam előbb: én egy szabadelvű, gondolkodó nő vagyok, aki képes meghozni a döntéseit magának. Ezt írasd majd a síromra, légy szíves.  Azért szeretlek, Apa. A sok szabadelvűségben, meg lázadásban néha elfelejtem elmondani. De szeretlek, és mindig szeretni foglak.  Kérlek, légy büszke rám. Ha meghalok, akkor is, meg akkor is, ha nem. Azért reméljük, hogy nem halok meg. Nem kérhetek bocsánatot, de azért remélem, hogy megbékélsz a döntésemmel. Kérlek, ne légy szomorú. Én akarom ezt, és tudom, mi lehet belőle. De akkor is akarom. Ez nem egy buta szeszély, tudod. Ezt az elveimért csinálom.

 

Mindegy, nagyon szeretlek, Apa.

 

Zsuzsi

 

Ó, ez az írógép emlékezett. Szeretett is emlékezni. De hát mi mást tenne egy hozzá hasonló antik darab, mintsem azt? Zsuzsi meglepően gyorsan, és mégis precízen gépelt szavaira – egyszer-kétszer azért összeakadtak a betűk leütésnél, de nem sok volt az elírás, ha volt, azt is sietve kijavította.
Rozi finom érintéseire, precíz, de indulatos szavaira.

Misi gyors, érzelmes szösszeneteire.

Meg még a többire is. De azt túl hosszú lenne elmesélni.

 

A férfi végignézett még egyszer az írógépen.

– Antik, az tagadhatatlan – mondta, és elmosolyodott. – Megveszem.

 

 

Reklámok