Szűcs Benjámin: Aquilon

Ma reggel is 5:55 kor zenél az órám. A képernyő közben villog, hogy – Iskola yeeeeh. Soha nem fogom feladni a reményt, hogy időben felkeljek, és örüljek annak, hogy mehetek suliba. Mint mindig, ma is csak 6:45-kor sikerül kimásznom az ágyból. Elvánszorgok a konyhába reggelizni. Még szerencse, hogy kb. 10 éve ugyanazt eszem minden reggel, ugyanabból a tálkából, így behunyt szemmel is megtalálok mindent, még reggeli közben aludhatok egy kicsit. Na, ezután kezdődik az igazi ámokfutás. A világ legnehezebb dolga kifundálni, hogy vajon milyen idő lehet kint, milyen idő lesz egész nap, és ehhez milyen ruhát kéne most reggel felvennem. Őrület, milyen döntéseket várnak az embertől így korán reggel. Alapesetben nem szeretek rohanni, mindig, mindenhova időben elindulok, csak az iskolába nem sikerül. Az a fránya időalagút, minden reggel elillan tíz perc az éterbe. Ma reggel is 7:20 helyett 7:30-kor vagyok a villamoson, hát persze, hogy csak döcög, hát persze, hogy ilyenkor van piros lámpa, sok felszálló… Na, most választhatok, ez a második komoly döntés korán reggel, vagy megőrülök, mire az iskolába érek, vagy inkább engedem, hadd menjen… (ahogy a Quimby is mondja), és felrakom a fülest zenét hallgatni. Hüvibe a BKV busz sem akkor indul, mikor nekem jó lenne, szóval kések az iskolából, mint mindig. Bevágtatok a kapun, hátha becsúszok még anélkül, hogy retarde kupont kérnének cserébe. Imádom a portán a madamot, ahogy a jellegzetes hanglejtéssel mondja „Bonjour, les chapeaux, les bonnets, les casquet, les capuches (vmi ilyesmi). Iskolába beérve lerakom a délutáni órákra szükséges cuccot, majd irány a terem elé, ahol már ott az egész osztály.

Délután ötkor végzek, majd kezdődik a délutáni ámokfutás. Vívóedzésre megyek hetente háromszor, heti egyszer pedig krav-magára, szóval ötből négy napon este 8 után érek haza, mint egy kifacsart citrom. Erre szokták azt mondani, hogy meghalni sem lenne ideje az embernek, hát én is úgy érzem néha. Még házit írok, meg tanulok másnapra, de tizenegy körül már hullafáradt vagyok így lefekszem, hátha holnap időben felkelek, és nyugodtan tudok reggelizni, suliba menni…

 

Ma reggel is túl későn keltem fel, ha csak egy kicsit hangosabb lenne az a plimplim, biztos fel tudnék rá kelni. Így már megint majdnem átaludtam a reggelit, de szerencsére csak a reggeli tornáról maradtam le. Egyből beugrott, mikor kinyitottam a szemem, hogy a mai nap egy különösen fontos nap lesz. Azonnal rohantam reggelizni a szaletlibe, az egész nép ott volt már. Sajnáltam volna, ha lemaradok a reggeliről, 10 éve ugyanaz a reggeli Aquilonban, de nem tehetek róla, imádom a leguános kenyeret kakaóval vagy teával. A mai nap legfőbb célja az esti rajtaütés elkészítése. Reggeli után mindenki szép nyugodtan elvonul rendi gyűlésre. Mi, lovagok nagyon izgatottak vagyunk már, hogy megbeszélhessük a taktikát az estével kapcsolatban, és kiválasszuk, hogy kik segédkeznek még a Lovag és a Harcos mester mellett, aki jómagam és William barátom.

Informátoraink, kémeink úgy tájékoztattak, hogy a banditák a kereszteződésben fognak letáborozni, mint ahogy a korábbi rajtaütésnél is tették. Nem mernek változtatni a taktikán. Mi is azt gyakoroltuk, hogyha az útkereszteződésnél a két elágazást leblokkolja 2-2 harcos és a Harcos mester, egy pár pajzsos lovag, a csali cseléd, és a Lovag mester pedig a fő útvonalon jövünk, azzal be tudjuk-e jól keríteni őket. A gyakorlások, sikeresek voltak, és mivel egyértelműen túlerőben voltunk, nem is nagyon számított, hogy jól csináljuk-e, mivel ha valaki mégis elesik, ott van még további 3 ember, hogy kimenekítsék.

Jött az este, és mindenki nagyon izgatott volt, mert ez a misszió azon kívül. hogy nagyon fontos volt a lovagok számára, titkos volt a nép többi tagja előtt.

Este takarodó után egy fél órával elkezdtük felkelteni azokat a lovagokat, akiket méltónak, és elég erősnek találtunk a nap folyamán, hogy ebben az expedícióban részt vegyenek. Így 15 perc múlva harcra készen állt Aquilon 10 legerősebb harcosa, lovagja és maga a király is a kapuban. William magához vette a lovagrend Szent pengéjét, a Viharpengét. Fáklyák fényében útnak indultunk. Természetesen útközben újra átbeszéltük a tervet, hogy nehogy porszem csússzon a gépezetbe. Már messziről hallottunk valami énekszerű hangot, és pislákoló kis tüzet is láttunk a távolban. A hang alapján 2-3 banditára saccoltuk a csoportot, de előzetesen is így számoltuk ki: ez megnyugtató volt. Minél közelebb mentünk, annál jobban hallottuk az éneket: „Iszunk és lopunk, rólunk ezt mondják, hej, hej, Banditák.-…”. Amikor már ott voltunk a kereszteződés közelében, nagy meglepetésünkre a három bandita zenélt, énekelt és harmonikázott, csak éppen nem a kereszteződésben, hanem bő 10 méterrel odébb. Ezzel kicsit keresztül áthúzták a számításainkat, megnehezítve a dolgunkat, mert csak két irányból tudtunk volna csapást mérni, és újra kellett tervezni az egész akciót. A dalolásuk annyira jól hangzott, hogy nehezemre esett koncentrálni a többiekre.

Végül maradtunk az alap taktikánál, ketten lezárják az út egyik felét, a többiek meg a főútról közelednek. A csapatok felálltak a helyükre, megadtuk a jelzést (farkasüvöltés), és roham. Úgy terveztem, hogy mivel nekem úgyis egy címeres pajzsom van, maradok a végén, és hagyom a többi kis lovagot, hadd tapasztalják meg a harc örömét, majd besegítek, ha valaki bajban van. Jól álltunk, a harmonikás azonnal elesett, már csak két bandita maradt, amikor az egyik hirtelen elordította magát „MOST GYERTEK SKACOK”, és hirtelen körös-körül a bokrokból, a fák mögül, a szedresből, a föld alól kiugráltak a felfegyverzett banditák. Első pillantásra körülbelül húszan lehettek, de lehet, hogy többen is voltak. A harc irányítása kicsúszott a kezünkből, ezért azonnal megparancsoltam a visszavonulást, megpróbáltam a lehető legtöbb lovagot kimenekíteni, mert hiszen ez most már csak egy értelmetlen vérontás lett volna. Sikerült egy pár banditát leterítenem, de túl sokan voltak, és egyszer csak egy ütést éreztem a tarkómon, majd minden elsötétült a szemem előtt. Pár perc múlva magamhoz tértem, de nem bírtam felállni, láttam, hogy majdnem az összes lovag a földön fekszik, kivéve Williamet és még két lovagot, akiket egy sámán kővé dermesztett, miközben éppen harcoltak. A sámán nagy erőfeszítéssel kivette William kezéből a viharpengét, és a bandita sereg énekelve és örömmel teli hangulatban elsétált a lovagrend legszentebb tárgyával, mi pedig ott álltunk tehetetlenül!

Miután a mágia gyengült, fel tudtam állni, és gyorsan körbenéztem, hogy vannak-e súlyos sérültjeink. Sajnos két halottunk is volt, és páran súlyosan megsérültek. Így a jól elvert csapatot megpróbáltam összeszedni és hazavinni, mert a sérülteknek pihenésre volt szükségük, mást úgysem tehettünk. Holnap majd megbeszéljük, mit hibáztunk, és hogy hogyan tudjuk visszaszerezni a szent pengét, ami a lovagoké.

 

Pénteken délután hívtak a központból, hogy lebetegedett az egyik budapesti uszodamester, így kéne valaki, aki egy délutáni műszakot elvállalna helyette holnap. Mivel úgysem volt semmi dolgom, és szeretek dolgozni, így elvállaltam. Délelőtt összekészítettem a cuccom, hogy semmit ne hagyjak otthon.

Mivel nem volt túl közel az uszoda, másfél órával számoltam az utat, nehogy elkéssek. Reggeli után felvettem a munkaruhám, és útnak eredtem a Bókay uszodába. Kicsit izgultam, mivel ez volt az uszodában az első munkanapom, de szombat délután lévén úgy gondoltam, a 18. kerület legeldugottabb kis utcájában talán nem lesznek sokan, és meg fogom tudni oldani a feladatot.

Amikor megérkeztem, kicsit beszéltem a kollégával, hogy miket kell csinálni, és van-e valami egyéb infó, amit tudnom kell az uszodáról, vagy a medencéről, vagy a szaunáról. Mivel nem volt semmi különös, ő elment, én meg szépen elhelyezkedtem a kis szobámban, amiről tökéletesen ráláttam a medencére, hiszen azért mégiscsak 6 órát fogok itt tölteni. Ahogy már előre elképzeltem, hogy dög unalmas lesz, be is igazolódott. Volt egy úszásoktatás, utána pedig néha-néha egy-egy úszó bejött 1 órán keresztül úszott, majd elmentem. Szóval nagyjából volt hat nyugodt órám, csak elfejtettem könyvet vagy tanulnivalót hozni magammal. Sebaj, a telefonomon olvasgattam, és zenét hallgattam, de nem túl hangosan, hogy halljam, mi történik odakint. Attól, hogy kevesen vannak, még én vagyok a felelős a biztonságukért. Este fél nyolckor zártunk, hazamentem, és mint a mosott rongy, bedőltem az ágyba, mert bármennyire is nem tűnik fárasztónak ez a munka, ahhoz képest nagyon leszívja az embert, hogy órákon keresztül figyelnie kell, és készenlétben áll bármilyen helyzetre. Sajnos holnapra maradt megint az összes házim.

 

A mai napra nem volt semmi különleges program csak este egy kis expedíció a Királynővel, de semmi egyéb fontos tennivaló a birodalomban. A nap szépen telt egészen ebédig, amikor az egyik Polgártársunk valami furcsa okból megpróbálta megölni az egyik harcost, aki nem csinált semmit, csak leült mellé ebédelni. Mivel a kis harcost teljesen indokolatlanul támadták meg, gyorsan közbeléptem, és lerendeztem a támadót, akit még ott helyben elítélt a királynő gyilkossági kísérletért. Gyorsan lefejeztük, majd folytattuk az ebédet, nehogy kihűljön a második fogás. Ebéd után jött a várva-várt vérszieszta. Ilyenkor mindenkinek a legnagyobb csendben kell lennie, vagy olvas, vagy alszik, de semmi nesz nincs. Délután rögbiztünk egyet, ami a legjobb sport a világon.

Bő két óra rögbizés után a nép teljesen kifáradt, így visszamentünk, és tartottunk egy röprendigyűlést, hogy a lovagokkal gyakoroljunk kicsit, hogy formában maradjunk. Majd jött a tűz, a tűzmesterek nagyon szép tüzet raktak. Sokáig kint maradtunk énekelni, és Őfelsége, a királynő kiválasztotta, hogy kik jönnek az esti expedícióra, aminek a célja egy kis információszerzés a szövetséges Szeder Trolloktól. Mivel én vagyok a lovagmester és a korona Őre, mindenhova elkísérem az uralkodót. Az éneklés is nagyon jó volt, a hold úgy világított, mintha nappal lenne.

Tűz után a lányok kicsit hamarabb visszamentek, és amikor Frayd és én vezettük vissza a nép többi részét, hirtelen kiabálást hallottunk, és a királynő egyik szolgálója szólt, hogy siessünk, mert megtámadták a királynőt. Mivel mindig nálunk vannak a fegyvereink, gyorsan odasiettünk, és leütöttük a támadót, plusz elvettük a fegyvereit, és levágtuk a kézfejét, nehogy valaki más fegyverével újra próbálkozzon.

Az esti expedíció, mint általában mindig, takarodó után indult egy kisebb csapattal, nem túl erős emberekkel, és kevés fegyverrel, mivel békében vagyunk a trollokkal, így nem kell tartanunk tőlük. Azért én megszokásból vittem magammal a címerpajzsot, a kardomat és a lándzsámat, ki tudja, mi történik.

Érkezésünkkor két troll volt látható, és a troll király is személyesen. Az ajándékokat, amiket hoztunk, odaadtuk nekik, majd az uralkodónk szóba elegyedett velük. Majd hirtelen valami nagyon erős mágia fává változtatott két polgárunkat, amitől a trollok nagyon megrémültek, és nekünktámadtak. Gyorsan kirohantam a hátsó sorból, és visszaráncigáltam a királynőt, miközben a pajzsommal védtem. Sajnos azt két polgárt elvesztettük, akik fává váltak, de legalább amikor a trollok elmenekültek, összeszedtük az elhagyott fegyvereiket, ami a továbbiakban nagy segítséget nyújtott a népnek. Így ezt a napot el tudtam úgy könyvelni, hogy ma jól végeztem a lovagmesteri munkámat, és kiválóan teljesítettem a rám bízott feladatot.

 

Épp mentem hazafelé a villamoson, amikor hirtelen megláttam egy nagyon ismerős arcot. Először nem jutott eszembe, hogy honnan ismerem ezt a fiút, de pár perc után beugrott, mivel ő is ugyanoda ment, mint én. Misi volt az, de lovagi öltözetben Williamként jobban ismertem. Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy tényleg ő is a tábortalálkozóra megy. Megérkeztünk, és mint mindig, olyan furcsa érzés fogott el. Ott van ez a rengeteg ember, mint például a királynő, de közben ő valaki más is, ott volt az egész nép, de közben nem ugyanazok az emberek, mint az életben, hanem mások, mindenki más volt ilyenkor.

Fotókat nézegettünk, felelevenítettük a tábori emlékeket, beszélgettünk, kicsit visszaidéztük a nyarat. Két óra múlva mindenki elkezdett hazaszállingózni, én is, hiszen holnapra még van házim és remélem, hogy időben fel tudok kelni, hogy ne késsek a suliból. Olyan jó, hogy ennyi életem van!