Kovács Boglárka: Astoria, aluljáró

Néhány éve költöztünk együtt a belvárosba. Ő és én. Ugyanazért maradtunk, mint mindenki más: mert nem tudtunk elmenni. Én akkor huszonegy voltam, Ő huszonnégy, és már nem tudtunk elmenni, nem volt hová és nem volt miért, soha nem ismertünk mást, és azt mondják ma is itt kell művésznek lenni, ha nem tartjuk régimódinak ezt az örök kiszámítható kiszámíthatatlant. Minket pedig, mint adrenalinvadászokat, perzselt valami vágy, egyre beljebb vonzott ez a misztikus semmibe zárt minden, az ereinkben folyt a város és itt minden pont megfelelt.

Minden pont jól volt romlott és tiszta, pont jól sérült, jól hibátlan, komoly és komolytalan, ártatlan és mocskos. A város volt a világ és a világ vége között minden, egy kétmillió művész lelkétől lüktető sejthalmaz, mi pedig beástuk magunkat a közepébe. Minden idegszálának a remegését, minden hajszálerének a rezdülését ismertük mégis minden nap voltak csodák, ahogy az elpattanó hajszálerekből hömpölygött a városra az underground, a kiszámítható kiszámíthatatlan. Talán észre sem vettük, mikor láncolt vasindáival magához a város, de nem fájt ez a durva szeretet, alkotással és alkotókkal táplált, és valójában nekünk ez pont megfelelt. Én csak írni akartam, Ő csak festeni. És élni. Mindennél jobban akartunk élni. Mi akartunk lenni a város.

Így költöztünk az Astoriára, a kis teraszos-gangos lakásba, és soha nem volt semmink egymáson kívül csak Budapest, meg a gangra kiszivárgó cigifüst és underground. És Ő csak festett és én csak írtam, éjjelente együtt éltünk a várossal és minden pont jól volt romlott és jól volt tiszta, alternatív és bomlasztó. A város pedig lassan fölemésztett minket is, nem volt köztünk határ, semmi lettünk és minden, mi voltunk a kortárs, az alter, az avantgárd és a klisé is, de éltünk. Mi voltunk a város és a város nélkül nem voltunk semmi.

Azóta nem sok minden változott, kíméletlenül és véglegesen felnőttünk.

Ő felkelt, letépte a vasindáit, kilépett az ajtón és elindult nyugatra. Csalogatták és Ő ment. Eleget élt már, mondta, nem szereti, kiveti már őt magából a város, és neki sem kell többé a semmi, a minden, az avantgárd, az alter, én, meg a város, és nyugaton a művész is gazdag, csak a lelke kell cserébe és onnantól már élni sem muszáj. A szükségszerű füstön kívül mindent hátrahagyott. Semmi lettem. Füstöstől vitte magával a lakást meg a várost és belőle mindent csodát, lelket és undergroundot. Azt mondta, Ő így nő fel.

De ezen kívül, nem sok minden változott. Én még mindig itt az Astorián, ugyan pár emelettel mélyebben és mostanában sokkal többet fázom. Egy elmagányosodó felnőtt művésznek már nem telik gangos lakásra, kettőnek is csak-csak, az a kevés semmi meg a folyton kiürülő üvegek meg itt lent is elférnek. Az otthoni füst helyett ez az áporodottság meg az egyre olcsóbb borok gőze szívódik a bőrömbe, a dohányboltból is egyre gyakrabban dobnak ki, és nem mindig emlékszem mi történt előző nap vagy az elmúlt hónapban. Az eltökélt, polgárpukkasztó semmibetartásból céltalan bolyongás lett. De még megismernél, kívülről nézve nem sok minden változott. Még mindig írok. Üres papírzacskók hátára, eldobált papírdarabokra. Ennyi maradt belőlem, belőle és a városból. Eladom a verseimet, hogy ne haljak éhen, és akkor leszek végleg semmi. Már nem élek. Felnőttem és magamra hagyott a város.

 

 

Reklámok