Kürti Gergely: Bicikliárus

Diószegi Sámuel nevéhez fűződik a Magyar füvész-könyv. Érdekes olvasmány ez mindazoknak, akik gyakran járják a természetet, és nem csak nézni, hanem érteni is szeretnék azt. Értékes információkat rejt azok számára, akik némi ismeretet szereznének hazánkban fellelhető növényekről. A név azonban nem csak innen csenghet ismerősen: a fővárosban lakóknak egy utca ugrik be erről a névről. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a két Diószegi bizony nem ugyanaz, az utca a fonetikus írásmód helyett ugyanis Diószeghynek írandó, így a névazonosság is kétségbe vonható. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a VIII. kerület mélyében meghúzódó utca nem tartozik Budapest legrangosabb környékei közé. Alacsony bérházai egykor szebb napokat is láttak, bár a legfeljebb két-háromszintes épületek egyszerű homlokzataikkal sosem tartoztak a főváros elitjébe.

A Diószeghy Sámuel utca 22. alatt épült ház kétszintes volt. A főbejárat egy hosszan elnyúló udvarra vezetett be, amit teljes egészében a ház ölelt körbe. Az omladozó falak között, melyen a vakolatnak sok helyen már a nyoma sem volt látható, egyenlő távolságban egymástól egyforma fák meredtek a magasba, leárnyékolva mindazt, ami itt történt. Kétségkívül javítottak az összképen, ez azonban nem volt elég arra, hogy látogatót csaljanak be. Nem is volt miért idelátogatni; az ilyen házak hermetikusan el voltak zárva a külvilágtól. Az utcán élő nem engedhetett meg magának egy ilyen szűk kis lyukat semmilyen körülmények között sem, innen kitörni viszont valósággal lehetetlen volt. Jobbára az új bérlők ide születtek, hogy tizenöt-húsz évvel később már ők fizethessék havonta a megadott összeget azért a szolgáltatásért, aminek legnagyobb (és talán egyetlen) előnye az volt, hogy van fedél az ember feje fölött.

A földszint egyik lakásában éltek Kolompárék. 6 főt számolt a család, 2 felnőtt és 4 gyerek, utóbbiakból ketten ikrek voltak, még jóformán újszülöttek. Nővérük, Vicus 11 évesen, 5. osztályosan lelkesen tanult, amire a házban már évek órta nem volt példa. „Úgyse mész vele semmire!”, mondták neki, mire ő előszeretettel belekezdett egy történetbe egy bankigazgatóról, aki ebben az utcában nőtt fel, és szorgalommal később eljutott oda, ahova. „Dajkamese”, legyintett erre mindenki, de Vicus ettől nem vált kedveszegetté. 20 év múlva talán az ő történetét meséli valaki ebben a házban – valaki, akit nem lehet eltántorítani a céljától. A testvérek közül a legidősebb, Sanyi 17 éves volt. Korán reggel indult el a házból, és csak késő estére ért haza, de ő már nem tanult. Szüntelenül dolgozott, vagy a várost járta azért, hogy munkát találjon. Ő ekkor már letett az álmairól, tudta, hogy innen nem tud kitörni. Meg volt győződve róla, hogy Vicus sem lesz képes ilyesmire, de nem ő volt a családfő, hogy erről beszéljen vele. Ő csak a keresetével járult hozzá a család viszonylagos jólétéhez, és ennél többre se ideje, se energiája nem jutott. Az anya, Mari nem dolgozott. Vagy legalábbis pénzt nem keresett vele, de a 2 kicsire szüntelenül figyelt, és amikor csak tudott, Vicusra is időt szakított, bár lánya szorgalmát ő is értelmetlennek tartotta. De ez talán eltereli a figyelmét a szegényes étkezésekről, és arról, hogy a családfő, miután korábban bejelentette, hogy másnapra gazdagok lesznek, és minden gondot elfelejthetnek, nemes egyszerűséggel eltűnt. Legalább alkoholra nem ment el annyi pénz. Ez persze nem segített azon, hogy így Sanyinak kellett megkeresni a pénzt ötüknek.

A házban lakók közül a legnagyobb tekintélye egyértelműen Csontos Gábornak volt. Ez az alak valahol 30 és 50 év között lehetett, de ezt senki nem tudta pontosan, hiszen jóformán senki nem beszélt vele. Jobb volt ez így mindenkinek, hiszen Csontos, ha társalgásba kényszerült, néhány igenlő dörmögésnél vagy rosszalló morgásnál többre nem szánta magát. Az egész lényében volt valami félelmetesen tekintélyt parancsoló. Csontos magas termete mellé kifejezetten vékony volt, trikója alól azonban, amire csak kifejezetten hideg esetén vett fel egy kopott bőrkabátot, szüntelenül kilátszott izmos karja, és testalkata ellenére olybá tűnt, hogy könnyűszerrel megemelhetne, vagy éppen összetörhetne akármit ezen a bolygón. Hanyagul tartotta magát, de amint megindult valahova, öles lépteiben a világ összes határozottsága és bátorsága benne volt, bárki, aki szembejött volna vele, biztosan félreugrik, és talán a kalapját is megemli egyfajta tisztelgésként. Hosszú nyakán a feje nevetségesen kereknek tűnt, ám színtelen szemeivel, semleges arckifejezésvel úgy nézett a világra, mint aki csak egy kívülálló, aki felülröl, egy magasabb szintről szemléli a történéseket. Ismerte a ház tulajdonosát is, kedvezőbb áron lakhatott odvában, mint bárki más a házban. Egyesek szerint kifejezetten jó viszonyban voltak egymással, már ha Csontos képes volt ilyesmire. Sokan gondolták úgy, hogy valamivel zsarolja a tulajt, így kicsalva némi kedvezményt, de ami bizonyos, hogy régről ismerték egymást, és hogy ettől a 30-50 éves férfitól még a háztulajdonos is tartózkodott.

A lakók közül a leggazdagabb egy 18 éves fiú volt, Szabó Jenő. Egyedül bérelte a lakást, amiben azelőtt édesanyjával élt hosszú éveken keresztül, azzal a nővel, aki pár éve súlyos májbetegségben hunyt el. Az övéké volt a lakásuk melletti raktárhelység is, ami az udvar hátsó sarkából nyílt. Ezt Jenő biciklitárolónak használta, minden nap más és más kétkerekűvel gurult a házba, és ha idegen jött látogatóba, az bizony Szabó nyomában lépett be az udvarba, és eltűntek a raktárhelységben, hogy azután az idegen egy új szerzeménnyel hagyja el az helyszínt. Ifjú kora ellenére ő volt az egyetlen a házban, aki nem szorult anyagi segítségre – úgy látszik, az üzlete kifejezetten jól működött. Olyannyira, hogy hitelezővé vált, és kölcsönadott azoknak, akik rászorultak a házban. Sokszor előfordult, hogy a kölcsönt az illető nem tudta visszafizetni Szabónak idejében, ilyenkor ő megbízást adott a tartozó félnek. Egy idő után megszokottá vált, hogy Szabón kívül mások is hoznak be kerékpárokat, és a tartozást leróttnak tekintették.

Egyik nap Vicus biciklizett haza. Olyan időpontot választott, amikor Mari éppen elment hazulról. Előtte titokban tartotta tervét, az anyja úgyse engedne neki ilyesmit. Jánostól nem tartott, ő még javában dolgozni fog akkor, amikor hazateker a vadiúj szerzeményen. Szabó már várt rá, egy köteg pénzt nyomott a kislány markába, miután az átadta neki a biciklit, és mindketten eltűntek. Szabó a raktárban, a kislány pedig a lakásukban.

Másnap reggel nyolc rendőr lépett be az udvarba. Ez sosem volt jó jel ezen a környéken, így mindenki bezárkózott a lakásába. Két ajtón kopogtak, a Szabó- és a Kolompár-lakás ajtaján. Szabó magából kikelve üvöltött rá a lányra, aki mellett ott zokogott az édesanyja is. Sose gondolta volna, hogy ez a naiv, szorgalmas lány ilyen korán belecsöppen abba a közegbe, amitől bármi áron megóvta volna. Szabó tudta, hogy őt többszörös orgazdaságért fogják elővenni, és ha csak a felét bebizonyítják annak, amit ő elkövetett, alsó hangon is öt év múlva szabadul.

A semmiből egyszer csak megjelent Csontos.

– Hagyja ezeket a szerencsétleneket, őrmester. Én mondtam nekik, hogy csinálják – szólt végtelen nyugodtsággal. Minden irányból elkerekedett tekintettek meredtek rá, a rend őrei veszítettek a határozottságukból, és láthatóan nem tudtak mit kezdeni a furcsa jelenséggel. A mitugrász Szabót könnyű prédának találták, de a tekintélyesség, amelyet Csontos magából árasztott, tanácstalanná tette őket.

– Hát akkor – törte meg a hosszas csendet a legmagasabb rendőr – maga is velünk jön. Hogy is…?

– Csontos Gábor – felelte ünnepélyes büszkeséggel – Nem lehetne, hogy ezek ketten maradjanak? – kérdezte a két tizenévesre mutatva.

– Jelen állás… Mármint… Úgy értem… Nem. – adott választ végül az előbbi rendőr. – Kövessenek.

És mentek.

Szabó Jenő és Kolompár Vicus az édesanyjával még aznap hazatértek. Csontost soha többé nem látták, csak egyszer a híradóban vélték felismerni évekkel később, miután megszökött a börtönből. Senki nem tudja, milyen kapcsolatai lehettek, de egy bizonyos, hogy a magyar rendőrség sohasem kapta el. A Diószeghy Sámuel utca 22. pedig örökké megváltozott az ő eltűnésével. Hiába nem beszélt vele senki, az ő jelenléte kellemes biztonságérzetet adott minden lakónak, amit többé nem kapnak vissza.