Takács Tímea Lilla: Budapest-töredékek

Dia, 21, tősgyökeres pesti lány

E nyári reggelen perzselően sütött a nap, amikor kiléptem a lakásomból a repedezett aszfalt forró darabkáira. Körbenéztem. A fénycsóvák bevilágították a Graffiti erdő minden sejtjét. Impulzív – ez a szó jutott először eszembe. Imádok itt élni, imádom Budapestet minden szépségével és hibájával, számomra Budapest nemcsak egy város, nem egy hely, ahol élek, hanem egy ember, egy személy, aki befogad, de néha kitaszít, aki segít, de néha megnehezít mindent, ez az otthonom, ez az életem háttere, a világ, ahol önmagam lehetek.

Felszálltam a villamosra, de mit ad Isten, pont ma kell balesetnek lennie. Mindegy, nem sietek, megvárom a pótlóbuszt. Közben az emaileimet nézegetem.

Amikor leszállnék a buszról, kiderül, hogy le van zárva a belváros, már megint egy futóverseny. Hogy milyen? Nem tudom, ne tőlem kérdezd, én maximum a busz után futok. Mindegy, majd megyek metróval. A sok bosszús ember között megpillantok egy lányt, elég elveszett szegényke, mintha félne is. Vajon mitől? Budapesten nem lehet eltévedni. Tudhatná.

Felszállok a metróra, kicsit lökdösődöm, de lesz ülőhelyem. Bedugom a fülhallgatót a fülembe, a ritmus és a mozgó jármű elegye adrenalinként árad szét bennem.

 

Eszti, 19, Bakonyságból

Tegnap költöztem be a koleszbe. Hivatalosan is egyetemista leszek két héten belül, na és persze hivatalosan is budapesti lettem. Nem tudom, hogy melyik az ijesztőbb.

Most egyedül ülök a koliszobámban, a lakótársam csak hétfőn érkezik meg. Anyuék pedig este hazautaztak. Nem vesztegetem az időt, egy csomó dolgom van. Bérletet kell vennem, keresni egy háziorvost, beiratkozni a szakomra, és vásárolni egy-két elengedhetetlen konyhai eszközt az elkövetkezendő öt éves kollégiumi életemhez.

Felöltözök és elindulok az okostelefonommal a kezemben, a letöltött térképet nézegetem, de hamar rájövök, hogy ez nem egy okos ötlet. Ha megállok egy pillanatra, már fel is lök az embertömeg, káromkodnak és átnéznek rajtam. Teljesen el vagyok veszve.  A 9-es busz kell nekem, a Deák téren állok, végre megtalálom, de nem közlekedik. Mindenki a metróhoz megy. Még sosem metróztam. Követem őket. Próbálnék segítséget kérni, de mindenki rohan. Leszállok a Blaha Lujza téren, elvileg ott is van pláza. Mintha hallottam volna már párszor a „Blaháról”, de hogy ez az-e vagy nem, arról fogalmam sincs. Sétálok a kis utcákon, minden tele van firkálva, koszos és repedezett az aszfalt, borzalmas ez a hely, nem tudom, hol vagyok, félek. Félek Tőled Budapest.

 

István 31, budapesti

10 év, 10 éve nem jártam kint. Kint a nagyvilágban. Hogy hol voltam eddig? Nos, börtönben. Hogy miért? Azt inkább hagyjuk. Kilépek a kapun és elindulok, miközben azon kapom magam, hogy az ismeretlenek szemével nézem ezt a várost. Ezt a várost, ahol felnőttem, ahol életem legboldogabb és legszomorúbb pillanatait éltem meg.

Emlékszem az utolsó kinti évemre, habzsoltam az életet, fiatal voltam, imádtam a sok pénzt, a könnyű nőket és a rengeteg piát. Imádtam, hogy nem kellett dolgoznom, imádtam, hogy dőlt a lé, és ha most megkérdeznél, te, igen, te ott, elítélő olvasó, minden zokszó nélkül bevallanám, hogy még mindig imádom ezt az életformát, nem bánok semmit, na jó, talán azt, hogy lecsuktak.

A Gong kocsma felé veszem az irányt, ez volt a régi törzshelyünk. Amikor utoljára voltam itt valami részeg kis gádzsó belém kötött. Előkerült egy kés is, még jó, hogy aznap nem ittam sokat, így kivédtem a támadást, de egy jó 15 centis vágás díszíti az alkarom. Akkor még a Vivivel voltam, asszem’. Összefolynak az utolsó hónapok. Bokszolni jártam a srácokkal délelőtt, délután buliztam, este pedig jöhetett a „meló”, persze okosba, hol egy kis autólopás, máskor védelmipénz-szedés, mikor mi volt, mindig más, hogy ne legyen feltűnő a zsaruknak.  Átmegyek a Blahára, itt nem sok minden változott, a Rákócin viszont semmi jele a régi hírhedt kocsisornak.

Keresek egy lepukkant motelt, szobát bérlek és telefonálok. Szerencsére felveszi a Pityu, megdumáljuk, hogy holnap találkozunk. Jó, hogy őt hívtam, a többiek mind bent vannak a sitten. Pityu kiszállt, már rég ki akart. Holnap elmegyünk edzésre, bemutat egy jobb társaságnak. Talán így van jól. Én sem vágyom már vissza.

 

Léna Bella, 23, budai

Ma a barátnőm szülinapjára vagyok hivatalos. Reggel korán keltem, sok dolgom van még. Felvettem az egyik Dolce&Gabbana rucimat és egy hozzáillő Gucci sneakert aztán felkaptam egy Burberry táskát. Elbúcsúztam Hercegnőtől, a díjnyertes yorkshire terrieremtől. A Lexusom kulcsa a megszokott helyen van felakasztva. Beülök a vezetőülésre, bár szinte már felesleges, ez az autó vezeti magát!

Kell vagy negyven perc, mire átérek a Rózsadombról Pestre. Nem sűrűn járok át, de most vásárolnom kell. A körúti dugóban araszolok a lepukkant bárok előtt.

Végre megérkeztem az Andrássy útra, belépek a Bacio di Stile luxus áruházba, és a kedvem is sokkal jobb lesz. Egyenesen a Valentinoba megyek, és kiválasztok egy gyönyörű koktélruhát, veszek hozzá egy pár Louboutin magassarkút, és egy Louis Vuitton alkalmi táskát. Beruházok még egy-két Kylie sminkre és hazafuvarozom magam.

Pár óra készülődés után megrendelem a limuzinom, ami percek múlva a ház főbejárata előtt parkol. Imádom kiélvezni a törzsvendégek privilégiumait. Rövid időn belül megérkezünk a party helyszínére, egy meseszép modern budai villa ad otthont Zoé szülinapjának. A limo megáll és Dorián, a tökéletes férfi, avagy a párom, már nyitja is az ajtót, hogy kisegítsen az autóból, miközben átveszi a díszdobozt, benne Zoé új gyémánt nyakláncával.

Egy újabb csodálatos nap, amit apu irodája finanszírozott.

Reklámok