Polonyi Domonkos: Egy kávéház látogatói

  1. szeptember

Néhány nappal ezelőtt betértem a New York kávéházba. Elkapott az eső, és az a felelőtlen gondolatom támadt, hogy itt a tökéletes alkalom, hogy kicsit megszáradjak, és közben elköltsem az ebédemet. Mikor beléptem a nagyterembe, szolid integetésre lettem figyelmes. Wenckheim gróf volt az, régi jó barátom, letelepedtem hát mellé. Épp a desszertet ette, és elgyötört arccal fordult hozzám.

– Hallod, drága jó Pistám, nem tudom, mivé lesz ez a világ! Ez a társaság itt fenn a karzaton! Ha hallottad volna, amit én! A radikális nézeteik egészen megdöbbentettek.

– Hadd viháncoljanak! Azt hiszik, övék a világ. Nem tudják, hogy van, ami állandó és megváltoztathatatlan, bárhogy próbálkoznak is.

– Bárcsak neked lenne igazad, drága Pistám! – szólt a gróf, és palacsintája felé hajolt.

 

  1. június

Ekkora tömeggel még sosem találkoztam az Erzsébet körúton. A kíváncsiságom nem hagy nyugodni, lepattanok a villamosról, és csatlakozom a New York kávéház körül ácsorgókhoz. Nem sikerül egyhamar kiderítenem, hogy mi készülődik, csak mondatfoszlányokat kapok el a körülöttem zajló beszélgetésekből. „Ilyen még nem volt Budapesten!” „Állítólag nem is tud kottát olvasni!” „Bizony, hogy nem, azért jött ide, hogy a Zenekadémián megtanítsák.” „Egy igazi néger hegedűs!”

Én már nem lepődöm meg semmin. A New York kávéházban minden hétvégén valami olyasmi történik, ami azelőtt még sohasem. Valójában a háború óta egész Budapesten folyamatosan olyan dolgok történnek, amilyenek azelőtt még sohasem.  Egy amerikai dzsesszzenekar már nem oszt, nem szoroz.

 

  1. december

Sietve körbenézek a Lenin körúton. Megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy nem figyel senki. Múltkor behívatott az igazgató elvtárs, és bosszúsan kérdezte, hogy mit szoktam én szombatonként a New York környékén csinálni. Megfordult a fejemben, hogy megemlítsem neki, hogy manapság nem illik így emlegetni a kávéházat, ami már évek óta a Hungária nevet viseli, de inkább csöndben maradtam. Jobb nem kötözködni az igazgató elvtárssal.

Nem kell azt hinni, hogy a luxus vonz. Egyébként is: kicsit mállik már az aranyozás, néhány héttel ezelőtt például belepottyant a csészémbe egy kisebb darab arany gipszstukkó. Nevetve mondta a pincér, hogy biztos szerencsém lesz, miközben bosszankodva törölgettem az ingemről a kávéfoltot. Valójában igen egyszerű oka van annak, hogy minden szombaton megfordulok a New Yorkban. Itt legalább iható kávét adnak. Már évek óta nem kapható sehol egy csésze igazán jó fekete.

Azon gondolkozom, miközben a sarokban, a radiátornál dideregve elfogyasztom a kávémat, hogy hol lehet az igazság. Vajon a kávéház tényleg burzsujtanya, és táptalaja a veszélyes gondolatoknak?

 

  1. október

Hát ez a New York kávéház! Még sosem jártam itt – fordulok mosolyogva amerikai vendégeimhez. Csinálunk gyorsan egy szelfit a régi fényében pompázó palota előtt, majd sietősen elindulunk a bejárat felé. A két fiatal lány munkaügyben tartózkodott közel egy hétig Budapesten, de most már jól megérdemelt pihenésüket töltik. Én vezetem körbe őket a fővárosban. A főnököm lelkemre kötötte, hogy vigyem el őket a világ legszebb kávéházába. Állítólag minden vágyuk ez volt.

Mikor belépünk, halk zongoraszó üti meg a fülemet. Pincérek suhannak keresztül-kasul az aranyozott termen, jólöltözött párok szürcsölik a kávéikat. Kedvesen egy asztalhoz tessékelnek minket, gyorsan megszabadulunk a kabátjainktól, és kézhez kapjuk az étlapot. Az árak kicsit aggasztóak, a pincér meglepett arccal néz rám, mikor magyarul szólok hozzá.

Hirtelen olyan érzés fog el, mintha múzeumban lennénk. Miközben a lányok izgatottan fotózzák a kávéjukat és egymást, én gondolataimba merülök. Eszembe jutnak azok az idők, amikor még itt nem fényképek, hanem versek születtek. Egész más lett a világ. Mégis: ahogy körbenézek a több mint száz éves falakon, úgy érzem, hogy van valami, mégis van valami, ami állandó és megváltoztathatatlan.

 

 

Reklámok