Ketler Boglárka: Egy öreg Olvasólámpa gondolatai

Elfáradtam. Kiégtem.

Megviselt az élet. A testem már oly rég feladta a küzdelmet. Ideje lenne, hogy én is kövessem. Már nincs több izzó.

Egykor szép életem volt. Játékos ifjúság, dolgos hétköznapok és szerelmes évek, vidám és békés órák az unokákkal. Hová lettek, hová mentek? Már magam sem tudom.

Küzdöttem a fáradtság ellen. Elfoglaltam magam, mászkáltam ide-oda. Még a Pápaszemmel is eljártunk csavarogni. A drága Pápaszem…

Mi ketten mindig csak támogattuk Őket. Próbáltuk nem terhelni Őket a magunk bajával, volt nekik elég. Hisz előttük állt még az egész élet, s már oly gyorsan rohan a világ, szinte percről percre változik. Arra emlékeztet, ahogy a késések perceinek száma változik a vonatokon.
Segítettünk, ahol csak tudtunk, elvégre Ők dolgoztak, nekünk pedig akadt időnk bőven.

Elmentünk a Törpékért az iskolába, legyen, aki hazakíséri őket. Vagy a Pápaszem vagy én, de sokszor mindketten. Minden nap másik úton mentünk haza: busz, villamos, metró, troli; mindet megmutattuk nekik, hogy lássák, így is lehet. Később sokszor már ők választották, hogy merre akarnak menni. Egész Budapestet bejártuk velük.

Elvittük őket a Kisvasútra, máig emlékszem, hogy maradtunk fenn az egyikkel, míg a másik a Pápaszemmel ottmaradt egy megállóban. Mi ingyen utaztunk utána még egy kört, hogy felszedhessük őket. Szegény Törpék kicsit megszeppentek. Máskor a Margit-szigetre vagy a Városligetbe jártunk a játszótérre, vagy csak csavarogni.

Hétvégéken múzeumba jártunk, a Közlekedési volt a kedvencük. Azt jómagam is szerettem, mert mégiscsak vonatokkal volt tele. A szemük felcsillant, amikor meséltem nekik az ott lévő régi villamosokról, és együtt kiszórakoztuk magunkat a terepasztaloknál és megvitattuk, van –e olyan jó, mint a miénk?

Telente, a nagy hidegben szánkóztunk a lakótelepi dombon, aztán, mikor elfáradtak, felmentünk és a Pápaszem jó adag, forró kakaóval várt minket. Aztán lehajtottuk a terepasztalt. Az egész szobát elfoglalta ilyenkor. Mi építettük: a Törpék, a Pápaszem és én.
A terep részét a Pápaszem, a lakott részét a Törpék – persze kis segítséggel –, az elektronikai és vasúti részeket pedig jómagam.

Tolattunk a mozdonyokkal, alagutakon küldtük át őket, Alsófalváról Felsőfalvára közlekedtek, a faüzemből autók hordták a fát, az egyik Törpének köszönhetően. Aztán Dínó-húst ettünk sült krumplival és házi ketchuppal, majd folytattuk, ahol abbahagytuk. Hamar megtanulták, hogyan kell irányítani a vonatokat.

Aztán beteg lettem. Rájuk szorultam. Őrájuk, akikre soha nem akartam. Nekik most a Törpékre kellene szentelniük a figyelmüket és az idejüket. Velük kell, hogy foglalkozzanak. Nem velünk… velem.

Majd egy évet töltöttem a szanatóriumban, s miután kiengedtek nem volt hova hazamenjek. Nem volt kire hazamenjek. Befogadtak hát. Idejük nem sok volt, rohant a világ, rohantak hát vele. Már a Törpék sem voltak törpék. Csak a legkisebb. Magányos voltam és egyre nehezebben vettem levegőt, a betegség kezdett túlnőni rajtam.

Visszaraktak a szanatóriumba. Ígérték, hogy majd sokat jönnek. Meglátogatnak.

Kevés idejük volt, de jöttek. Főleg Ők látogattak meg, a Törpéket csak ritkán hozták. A legkisebbet nem akarták beengedni az orvosok. De még ő is meglátogatott. Ahogy telt az idő a látogatások ritkábbak és kurtábbak lettek. Mégis tudtam, hittem benne, hogy próbálkoznak. Mert ettől még jöttek.

Most fekszem az ágyamban, látom, ahogy gyengén pislákol még az izzó mellettem az olvasólámpában, a könyveim fölött. Tudtam, hogy hamarosan kiég. Eljön majd az idő.

Felkészültem, várom a pillanatot.

Visszaidézem az emlékeket, a Törpéket, Őket, a drága Pápaszemet. Elmosolyodom.

 

Az Olvasólámpa kiégett.