Kozma Bianka: Egy pincér önvallomása

Mindig ugyanaz a lüktetés.

 

Tompa félmosollyal gondolt vissza azokra az időkre, mikor még be tudta szippantani ez a vad forgatag, a tömött csarnok aranyozott, barokk oszlopaival és az a rengeteg ismert és ismeretlen arc, amik ott tükröződtek a fényesre csiszolt márványasztalokon.

 

Mindig ugyanaz a lüktetés.

 

A kávéház az ebédszünet alatt csöndes, egészen elhagyatott. Takarítóasszonyok járnak ide-oda, seprűkkel, rongyokkal. Elkésett reggeli kávézók fizetnek, már gyengéden lengedez a frissen pörkölt délutáni kávé illata. Valamikor ilyen tájban érkeznek az első igazi karakterek is, hosszú vászonkabátban, kérges, dolgos kezekkel, de olyan oda nem illő úrias biccentéssel. Megszállott törzsasztalosok, anyagi ügyeket intéznek, kéziratokat vitatnak meg – valamiből meg kell élni, nem igaz?

 

Mindig ugyanaz a lüktetés.

 

Az igazi élet azonban csak háromkor kezdődik. Ezerszámra hozza-viszi a dupla feketét, mert az újonnan érkező tömeg mást nemigen iszik. Ezek a hóbortos, lázas szemekkel vadul magyarázó díszes alakok csak akkor nyugodtak, ha már tapintható a cigarettafüst és százharminccal ver a szívük. Elnézést, legalább százharminccal.

 

Mindig ugyanaz a lüktetés.

 

Mindenki itt van aki ma számít. Fényképészek, lírikusok, konferansziék vagy éppen csillagászok, meleg basszushanggal, radikális kijelentésekkel vagy éppen romantikus hallgatagságba süppedve. Mintha mindenből itt lenne egy darabka, ami csak létezik vagy létezni fog a világon.

 

Mindig ugyanaz a lüktetés.

 

Olyan sok év munka távlatából már inkább csak egy rutin számára az egész. Suhan a magukat felejthetetlennek tartó figurák asztalai között – és másnapra már el is felejti őket. Gyorsan cserélődnek, ide mindig a friss, a legújabb kell csak. Aki elég ma, holnap már alulról sem súrolja a lécet. Az az egy-két törzsasztalos krapek állandó csak, nekik mintha ez a felszínes, légies városiasság, ez az állandó zaj és szüntelen történés lenne az otthonuk.

 

Mindig ugyanaz a lüktetés.

 

Igen, ezt csak az írók nem tudják megunni soha.