Kocsis Izabella: Elhidegülés

Fényes árokban úszva lenni,
A körútnak mohó keblén,az
Estét hallgatni,zeng az utca,
Zeng az ember,s hever még
Néhány ember a patka kövén.

 
Közel mennék,s nem lehet,
Más világ,s nem merek,de
A nyomor tapad,a járda már
Csak padka,s elhullajtja fényét,
A kirakatok lánca.

 
Apad az élet,a hang,a nyomor
Felfalja azokat,kiknek hangja
Rekedt,s beteggé teszi azokat,
Kiknek nyelve hadar és pereg,
S már nincs élet,nincs hang.

 
Egy utca itt és egy utca ott,
Az egyik édesen zümmög,
S leesik az apró,a másik
Zihálva kúszik,bömböl;
Adjatok enni,éhes vagyok!

 
Kopogás. Kopogás és sietség,
A rideg utcakő összerándul,
Majd többen is megtaposva
Az összetördelt utat,eltörik
Valami szép a zord utcakövön.

 
A méltóság;apró szilánkok,
Könnyű törmelék,melyet a
Szél kacagva belepödör a
A Duna habjaiba,s belefullad
Az a maréknyi ember is.

 

A rend őrei,kik megvédenek
A rossztól,bűntől,az aljasság
Ocsmány játékától,vagy kik
Vakon csörgő-zörgő zsebüket
Hallgatva,elviszik a csöndeseket.

 
Azt kiáltja a hangos;Bűnös!Más
megkérdi;miért?de nem tesznek
Semmit,csak a gyári dolgozók
Örülhetnek ennyi munkának,hogy
Ily sok bírói kalapács kell nekik.

 
A nyomor nem vesz el többé
Hangokat,nem betegít lelkeket,
Helyette az utcák,körutak zengnek,
Hangosak az emberek,a fények,a
Járda,minden a régi,de a méltóság…

 
A méltóságot senki nem ismeri.