Bozóki Abigél: Gondoltam

Reggel álmosan léptem ki a lakásból, perceken belül az állomáson találtam magam, felszálltam a vonatra és ülőhelyet kerestem. Az emberek összetömörülve álltak az ajtók előtt miközben bent még sok máshol is volt hely, fintorogva egymástól nem ülnek le. Mikor helyet foglaltam biztosítottam magam arról családtagjaim is helyet foglaltak. A fülhallgató most is a fülemben van, a zene komfortossá teszi a vonat minden zugát, melyet mindennap újra megismerek. Ha körül nézek néhányan telefonoznak, beszélgetnek vagy zenét hallgatva bambulnak. Hangos nevetés üti meg a fülem, hátra nézzek és egy középkorú szerelmespárt láttok, a nő pirulva nevet a férjével egymásra dőlve sugdosnak egymásnak, szerelmesek. Szépek. Mások csak furcsán bámulják őket fancsali képet vágva. Nem tudják fölfogni, hogy a szerelmespár mennyire más mennyire nem mindennapi, nem illenek a képbe. Pedig ők az emberei letisztultság. Ez után a reggeli tájnak szenteltem magam. A város már ébren, ontotta magából a dolgozó embereket, akik cseppet se figyelve környezetükre haladtak előre, a közösségi oldalakon mosolygó arccal jó reggelt kívánnak ismerőseiknek , de az a boldogság abban a percben el is száll, amikor a küldés gombra nyomnak. A villamos megállóban várom a sárga csodát, egy két teremtés furcsán fürkész, de már megszokva mosolygok tovább. Tolakodva próbálok egyre beljebb menni, hogy az a tizenöt perc tűrhető legyen. Mire az iskolába érek a magyar káromkodás tárházának a kilencven százalékát halottam. A mikor vége van az iskolának utamat a város felé veszem, mivel ma péntek van és az idő is derűs. Budán a Sztehlo rakparton sétálva nézem a turistákat, kik szebbnek tartják saját szülőhazám, mint én magam. Ahogy egy újabb utcasarkon befordulok, egy másik világban találom magam. Nézem a házak homlokzatát, a romos épületeket, de nem undor, hanem gyönyör tölt el. A nap sugarai lepelként simulnak a kopott ember alakokra. A görög istenek némán süttetik magukat már századok óta. Bohókásan beleélem magam a múltba, milyen is lenne, ha lovas kocsiból bámulnám az akkor még új szobrokat. De mindegy is, mert amit most látok az maga a valóság, és mégis, mintha álom lenne. Amikor a Blahánál flangálok, egy játszótér mellett megyek el. Gyerek egy se, szülőként én is ostoba lennék le hozni egy ilyen mocskos helyre a gyermekem. A bokrok koszosak és furcsa szag árad belőlük. A padokon középkorú megviselt emberek kacagnak, a játszórésznél fiatalok füveznek és isznak, emlékszem barátnőmmel kisebb korunkban mindig a játszótéren töltöttük az időt. Az akkori képem kicsit meg változott. Mindent összefoglalva szerintem mindenki úgy látja a külvilágot ahogy hozzááll. Tudom, hogy nem a legszebb ország a miénk politikailag, de mégis ha ezen felül tudunk kerekedni és meglátjuk a valóságot takaró függönyt, akkor csak el kell húzni. Sokan mondják, hogy a fellegekben élek és hogy csak nekem ilyen könnyű, de csak el kell határozni magad. Most már este van, az utcalámpák szétszórt fénysávokban uralják, a teret. Kisebb mellékutcákban bizarr alakok ténferegnek. A mellékutcákat bárok váltják föl, fiatalok iszogatnak, és nagy hanggal mesélik el a napjukat. Van, aki csak magában egy korsósört szopogat és problémáit halmozz, öregség ül az arcára. A buszon ülők várom, hogy induljunk. Mikor a busz el indul rábízom magam, hogy hazavigyen.