Botos Viktória: Győző gyerekkora

Jó kedvvel és jóllakottan léptem ki a kapunkon, Mama mellettem csoszogott a jegesre fagyott járdán.

– Tudod Mama, szerintem hetedik szülinapom óta nem láttam ekkora havat – mondtam, miközben le se vettem a szemem az ereszre nőtt jégcsapokról.

– A hetedik, tudod, mikor kaptam azt a könyvet. Emlékszel ugye? – Abban az évben sokat esett a hó, szinte már túl sokat, és ha én a hóra azt mondom, hogy túl sok, akkor az már tényleg túl sok.

– Hogyne emlékeznék? Azóta se olvastad el, pedig hogy tetszett. – A hangjában semmi csalódottság vagy rosszindulat nem volt, én mégis kicsit elszomorodtam. Tényleg nem olvastam el. Nem mintha nem akartam volna, amióta megkaptam azt a könyvet, azt a bizonyos kéket, kitettem a polcomra. Minden nap látom, és megfogadom, hogy hamarosan kiolvasom. Még sincs rá soha időm.

Egyre közelebb vagyunk a ,,Domb”-hoz, a tömeg sűrűsödik, a hangzavar meg nő. A város magában sem csöndes, de ha kijönnek ide a gyerekek, akkor még Pest is megremeg. Körbenézek, mindenki csapatokban van. Barátok és barátnők, fiúk és lányok. Felpillantok nagymamámra, majd elmosolyodok. Nincs senki, akivel jobban szeretnék most itt lenni. Mióta az eszemet tudom, vele jöttem ki a ,,Domb”-ra minden télen. Az elején még csak azért, mert a szüleim hétvégente és szünetekben is dolgoztak, így kellett a felügyelő, majd később haza is csak hétvégén mentem Mamától, olyan ritkán estek haza időben. Mikor már maradhattam volna egyedül otthon, addigra már nem tudtam volna Mama nélkül elképzelni a mindennapjaim. Megszokottá váltak a közös villamosozások, a sok házi feladat és a készülések minden számonkérés előtt, a késő estig eltartó főzésleckék. Mama a legjobb szakács a világon, akit ismerek. Mindig is az volt az álmom, hogy úgy süssek-főzzek mint ő, de hiába a sok tanítás, nem ragadt rám a tudás. Pedig ezt a képességet mindenkinek vagy legalább is minél több embernek meg kéne tapasztalnia.

A ,,Domb” lábánál kiveszem Mama kezéből a szánkó kötelét és a saját kezem teszem a tenyerébe, a másikkal büszkén húzom a kis, több generációt átélt faszánunkat.

Hallom, ahogy összesúgnak, majd felkuncognak mögöttünk a sulimba járók. De a budai nevelésnek hála, nem mernek hangosan megnyilvánulni. Tudják. Én is tudom. Mi lenne, ha hangosan szólnának meg bárkit is itt? Hisz mindenki ismer mindenkit és senkinek nincs szüksége még egy botrányos névre, a budai mellett.

Felérünk. Régen sokkal nagyobbnak tűnt. A hó látványa mindig, bármi is történjék, azonnal jobb kedvre derít, ez ma sincs másképp. Tudom, Anya és Apa nem örülnek a hónak. Még több otthoni munka, valószínűleg a tető is újra beázik, és a fűtésszámla is nagyon magas lesz, ráadásul Anyu szervezete eddig se volt jóban a hideg téllel.

Szánkónkra szállunk. Több százszor csúsztam már le, mégis mindig megremegek előtte. Mama lök el minket. Hideg szelet, ahogy az arcomba csap, és hátulról ölelő karokat érzek csak. Ilyenkor minden és mindenki lényegtelenné válik. Nem gondolkozom azon, hogy a következő héten minden nap legalább egy dolgozatot írok. Nem hallom és látom, ahogy a felettem járók rólam, vagyis rólunk beszélnek. Nem jut eszembe Anya, ahogy a leleteket várja. Nem gondolok Apára, aki ma is késő este ér csak haza. Csak a pillanat van. Leérkezünk, és kitör belőlünk a nevetés. Szavak nélkül is megértjük egymást. Nyomás újra fel.

Sötétedés előtt indulunk haza, fáradtan bazsalyogva. Velünk ellentétben a többség morcos ma. A nagy hideg és havazás miatt minden tömegközlekedési eszköz késik. Először az órájukat, majd az üres utat szuggerálják, hátha történik valami.

Mi ma gyalogolunk. Végigsétálunk Budán. Mesebeli. Ahogy ráfordulunk a kerületből kivezető utcára, tudom: hazajöttem.