Hegyi Mihály: A kőleves

A decemberi szél az ablakokat zörgette. Károly az utcát kémlelte. Kihalt volt, a legtöbben ilyenkor a családjukkal ünnepelnek, síelnek, vagy épp étterembe mennek – szerencsére, mosolyodott el. Csendes elmélkedését a pincére zavarta meg:

– Hívott az Ábel, Karcsi. Lehet menni a húsért.

– Már épp ideje volt.

Kilépett az utcára, majd a sarok fele indult. Egy halom szemetet került ki, amit valószínűleg előző este hagytak ott jókedvű, ám kevésbé józan turisták. Nem volt ám mindig ilyen ez, gondolta. A gondolatai máshol jártak, a múltat kutatták.

 

  1. december 28.

Szmokingos urak és hölgyek színes nagyestélyiben – Károly alig hitt a szemének.

– Kőleves? Most komolyan? – kérdezte nevetve Klári. – Nem is olyan rossz, Mátyás az Igazságos – majd meghajolt, ezzel próbálva rejtegetni a nevetésrohamát, mely lassan-lassan kezdte legyűrni jól nevelt arcának méltóságteljes eleganciáját.

– Ez fért ki a táblára.

– Hát jól van. As you like it, my dear.

Károly kedvtelve nézte, ahogy a szeretett nő elvegyül a vendégek között. Szép nap ez a mai, csak egy kicsit szeles, gondolta. De kit érdekel a szél, elvégre MEGVAN. A saját étterem. Persze a sarokház nem a legideálisabb, a konyha aprócska, és alig szellőzik. De legalább az ételnek jó helye van itt. Zsidó ételek a zsidónegyed közepén. Kezdetnek nem is rossz. Ki tudja, talán egy nap majd a Kazinczy-zsinagóga rabbija is eljön. Naná, hogy eljön.

 

Az autó csikorogva fékezett. A sofőr angolul káromkodott, visszarángatva a nosztalgiázó tulajdonost a jelenbe. Tizenhárom éve volt, milyen sok ideje, te jó ég. Mennyi minden változott. Szerencsére nem minden.

Ábel nagydarab ember volt és barátságos. A környék összes ortodox zsidója az ő szerény, Dob utcai hentesüzletében keresi a kóser húsokat.

– A miszter személyesen? Ejnye, itt ünnep lesz – mosolyodott el, ahogy öreg barátja belépett a kis üzlethelyiségbe.

– Naná, hogy ünnep. Tudod te azt, el is jössz, nem-e?

– Háááááát. Na jó. Ha ragaszkodsz.

A két öreg barát nevetett egy jóízűt, ahogy azt minden reggel szokták. Legalábbis régebben. Manapság már elfoglalt ember lett az egyszeri éttermesből. Minden kilenc éve kezdődött, egy álmos, kissé másnapos hajnali beszélgetéssel.

 

– Hát ezek zsenik, ezek a… mi a halál volt a neve?

– Valami Szimpla.

– Szimpla, az, tényleg.

– Na mi van Karesz, nem elég az étterem, kocsma is kell?

– Ne legyél ilyen lelombozó, Klári. Ott a szomszédban a régi parkoló. Nem kell a kutyának se. Kipofozzuk, és megismertetjük a sok turistával a magyar borokat.

– Vagy eladjuk a vodkát ötszörös áron, mondasz valamit.

– Jaj, ne csináld már, nem a pénz a lényeg. Egy kerthelyiség. Nyári esték, fapadok, kaviccsal felszórt föld, és a sok-sok beszélgetés.

– Azt hiszem, igazad van. Megnyitjuk a „bulinegyedet”, hm?

– Naná, hogy. Ez a két hely, mi meg a másik – csak bírjuk ellátni azt a „sok-sok” turistát.

 

Gyakran szeretett erre visszaemlékezni. Amin akkor csak kacagtak, hamarosan valósággá vált. A Kert megnyílt, a külföldiek pedig tódulni kezdtek. Szépen lassan a sarki ruhaboltból bár lett. Aztán a cukrászdából szemben. Elkezdett nőni és burjánzani körülöttük az álmuk, a kerület nyüzsgő, pezsgő, amolyan igazi Belváros lett. Na meg persze a pénz se jött rosszul.

Közben főhősünk már az éttermében volt, na persze már nem a sarkon, már rég elköltöztek. Nem messze, épp csak egy háznyival arrébb. Itt már van emelet, hely konyhának – minden, ami a boldogsághoz kell. A konyha se sokat változott. Új ételek jöttek, de az alkotók nem feledték, minek is indult ez az egész.

Az étterem már feldíszítve várta az ünneplőket. Miután Károly leadta terhét a konyhán, visszatért az ablakhoz. Feltekerte a fűtést. Most már telik rá, gondolta. Elég döcögősen indult a szekér. Az első fél évben majdnem csődbe ment az egész, vagy mondhatnánk, hogy ment volna a levesbe, mosolyodott el. Na meg aztán lemondás is volt bőven. Eredetileg tradicionálisabb konyhában gondolkodott. De ha az nem kellett a népnek, mit volt mit tenni. Mindenesetre minden jó, ha jó a vége.

Az étterem szépen lassan megtelt, ahogy eljött az este. A barátok, családok, régi és új pincérek együtt ünnepelték meg ismét a Hely születésnapját. Károly pedig elégedetten szemlélte a tömeget. Bár nem tudta, mit hoz a jövő, egy dologban biztos volt. A Kőleves jövőre ismét összejön december végén, és ünnepel majd. Szép nap ez a mai, csak egy kicsit szeles, gondolta.