Bajomi Bence: Idegen

2018.08.28

Köd volt. Csak a komor szürkeség.

Nézegettem ki az ablakon, de a városból alig volt kivehető valami. Aztán földet értünk, és

gyomorszorító érzés fogott el.

Megjöttem.

A légiutaskísérő néhány üdvözlő mondatával hallottam először ezt a nyelvet, a magyar nyelvet.

Csak arra tudtam gondolni, hogy anyáék nélkül nehéz, nagyon nehéz.

A repülőn ült mellettem és beszélgetni próbált velem egy kedves szemüveges nő, aztán segítőkészen felajánlotta, hogy elvisz engem egy darabig útban Arminékhoz. Biztos megesett a szíve egy egyedül utazó 15 évesen. Nem akartam neki elmondani, miért utazok egyedül. Persze nem volt szégyen, elvégre a béke az, ami idehozott… előbb vagy utóbb én is úgy végeztem volna, mint szüleim.

Ahogy beültünk a hölgy autójába, eszembe jutott, hogy Apa mindig azt mondta, lássak, ne csak nézzek. Így is tettem. Útközben figyelgettem az épületeket, a járókelőket, volt rá közel fél órám.

Közben hálálkodtam a sofőrömnek a segítségéért, aki folytatni akarta velem a beszélgetést.. Sajnos nem volt annyira érthető az angolja, de épp elég volt ahhoz, hogy egy keveset meséljen Budapestről. Első benyomásom egyezett azzal, amit mondott.

Ahogy kezdett besötétedni, a díszes háztömbök ablakából kiáradó fény ragyogta be a várost. Az egész olyan mesés volt, bár valahogy azt éreztem : mégsem olyan otthonos.

Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, elmondta, hogyan tovább. Egy bizonyos mozgó lépcsőt kellett keresnem, ami levisz engem a föld alá. Hamar meg is lett.

Ez levezetett engem egy föld alatti vasútig, ami különös volt számomra, otthon sosem találkoztam ilyesmivel.

Csak úgy száguldott velem a föld alatt, zötyögött jobbra-balra, mintha egy rakétába ültem volna bele.

Aztán megérkeztem a Széll Kálmán térre, innen egy köpésnyire lakik rég nem látott unokaöcsém. Az emberek csak úgy özönlöttek minden irányból. Sárga villamosok csikorgása, kék buszok és sárga taxik motorzaja töltötte be a teret, ahol hangyaként vonultak az emberek. Tudtam, hogy fel kell mennem még egy mozgólépcsőn, benne volt a levélben, és ha átmegyek egy nagy úton a zebrán, megtalálom a házat egy nagy park szélén.

 

2018.08.29

Ma reggel a nap sugarai ébresztettek, igazi nyárias reggel volt. A többiek még aludtak, gondoltam, kisétálok a lakás kis teraszára, ami egyenesen a parkra néz.

Lenéztem, és a sok munkába siető embert lehetett látni. Érdekes volt, itt máshogy volt meleg mint otthon.

Nem tudtam még hova tenni ezt a várost, mostanáig távol áll tőlem. Máshoz voltam szokva.

Ahogy felkeltek, Armin és az apja felajánlották, hogy nézzünk kicsit szét, körbevezetnek, hogy jobban megismerjem új hazámat.

Beleegyeztem, gondoltam adok neki egy esélyt. Unokaöcsémék jól ismerik Budapestet, hiszen már évek óta élnek itt. Végül kettesben indultunk Arminnal, mert az apját behívták dolgozni.

Buszra szálltunk, és a budai hegyektől indulva a Lánchídon áthaladva érkeztünk meg az Astoriára. Sokat láttam az út alatt, de nem eleget. Így hát leszálltam, és úgy döntöttem, hogy bolyongok tovább egymagamban. Hiszen nincs is jobb módszer egy város felfedezésére, minthogy megyünk, amerre csak látunk. Mondtam neki, hogy a metróval (mert már tudtam a nevét a földalatti vasútnak) majd hazamegyek. Armin nem örült, de rámhagyta a dolgot.

Mentem tovább, de úticél nélkül. Menet közben feltűnt, hogy meglepően tiszták az utcák. Bár azt mondják, hogy Afrikához képest minden tiszta… ez szerintem akkor sem igaz.

Valahol megálltam egy fagyizóban, gondoltam, megadom a módját a nyár utolsó napjának. A pultos viszont nem beszélt angolul, ami megnehezítette mindkettőnk dolgát. A fejét elnézve nem örült nekem…. Sosem voltam ítélkező, de a magyarok nem valami emberszeretőek és befogadóak.

A fagyi legalább finom volt.

 

 

 

 

2018.09.03

…ma van az évnyitó. Azt a tanácsot kaptam Armintól, hogy vegyek egy mély levegőt, attól jobb lesz. Hát én már annyi mély levegőt vettem, hogy az ájulás kerülgetett.

Mit fognak vajon hozzám szólni? Fognak majd egyáltalán hozzám szólni? Tudnak angolul? A sok érdektelen kérdés csak még jobban felizgatott, kezem lábam remegett.

Begördültünk az iskola épülete elé. Egy nagy, kopott, régi háztömb fogadott minket. Ahogy beértünk, rögtön kiszúrtam a büfét, első gondolatom az volt, hogy a közelében fogom eltölteni időm túlnyomó részét.

Eszembe jutott régi játékom. Kiváncsi voltam, itt is beválik-e. Becsukom hosszan a szemem, és ahogy kinyitom, láthatatlanná válok. Úgy tűnik működött.

Az emberek úgy elmentek mellettem, mintha ott se lettem volna. Olyan szinten láthatatlan voltam, hogy még belém is jöttek.

Három, velem egykorú srácnak kaptam el a tekintetét, ahogy gúnyosan néztek rám. Talán nem láttak még sötétebb bőrűt? Van egyáltalán Budapesten sötét bőrű? Most jöttem rá, hogy nem sokkal találkoztam.

Az egyik végignézett rajtam, mondott valamit társainak, és az összeset elkapta a nevetés.

Ez úgy belém hasított…

Hirtelen nagy csend lett az aulában. Egy elegánsan felöltözött idős ember mondott egy rövid beszédet. Talán ő a suli igazgatója… ezután mindenki ment a saját osztályával . Idegennek éreztem magam, semmit se értettem.

Az osztályteremben elfoglaltam az utolsó padot, így beláttam az egész termet. Mindenki olyan magas volt hozzám képest. Mint egy kis bokor a sok fenyőfa között. Megfordult a fejemben, hogy rossz osztályban vagyok… aztán a tanár úr névsort olvasott, és meghallottam a nevemet. A többiek egymásra néztek, majd egyszerre mindenki hátrafordult, és minden szempár rám szegeződött.

Szégyenemben persze még jobban összehúztam magam.

A nap végén, miután elhagytam az iskolát, odajött hozzám az a három srác, akik nagyon méregettek reggel. Körbevettek, az egyik berántott az épület mögé, mondtak valamit hangosan magyarul, és még mielőtt észbe tudtam volna kapni, gyomorszájon vágott az egyik, rugdostak, majd kaptam még egyet a gyomromba, kapkodtam a levegőt, azt hiszem, hamar elájultam.

Mikor felébredtem, már egyedül feküdtem az egyik bokor aljában. Hazamentem, de nem mertem panaszkodni, arra gondoltam, attól csak rosszabb lesz az iskolában. Inkább gyorsan lefeküdtem aludni.

 

2018.10.05

Péntek. Ez a nap a kedvencem, bár nem lehetek ezzel egyedül. Nekem viszont igazi gyötrelem volt azzal a tudattal felkelni, hogy ma is iskolába kell mennem.  Kértem Armin apját, ma hadd maradjak itthon. Nem mondhattam meg neki, hogy tegnap újra megfenyegettek.
Nem engedte meg, muszáj bemennem.

 

 

X

Rendőrség  tulajdona.
A fordítás az eredeti bizonyíték szövegének hiteles fordítása. Az eredeti bizonyíték fénymásolata csatolva.
Aláírás : Zákányi  László főnyomozó
ORFK, 2018.10.06