Erdélyi Zsófia: Interjú Budapesttel, avagy őt miért nem kérdezi soha senki semmiről?

A mai vendégem – kissé  inverz módon – Magyarország alighanem leghíresebb alakja, ki ez év novemberében tölti be 145. születésnapját. Vagyona 2017-ben meghaladta az 1,7 milliós lélekszámot, valamint számos elismerésben részesült legszebb évei alatt. Példaként fontosnak tartom megemlíteni az „Európa hetedik legidillibb városa” címet, amelyet az amerikai Forbes magazin ítélt meg szeretett fővárosunknak. Emellett a befolyásos amerikai Condé Nast Traveler utazási magazin által megkérdezett 1,3 millió személy véleménye alapján „Budapest a világ második legjobb városa”. Az interjút megelőzte egy általam végzett kisebb közvéleménykutatás, melyben arra kértem az utca emberét, asszociáljon egy mindenki által jól ismert névre. A válaszok a következőképpen alakultak: fény, idegen, otthon, kosz, elegancia. Érdekelne, mit gondol maga a név tulajdonosa a kérdőív eredményéről.

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a meghívást, és üdvözölni minden kedves fővárosi polgárt, habár állandó kapcsolatban állunk, a köszöntés még sosem volt ennyire személyes. Úgy vélem, a válaszok nagyrészben hangulattól függően változnak, de egy valamiben biztos vagyok: ha igazán szeretettel gondolnak Budapestre, a Dunát átszelő hidakat képzelik el kellemes, aranyló fénnyel csillogó utcalámpákkal és nyüzsgő tömeggel, mely hömpölyög a szívritmust utánzó, pezsdítő, belvárosi lüktetés moraja felé. Persze naiv dolog lenne azt gondolnom, hogy Budapest nem utálja saját magát napról napra egyre jobban, mikor az állandó reggeli rohanás és zsúfolt izzadtságszag annyira belepi az embert, hogy nem is lát ki a kicsinyes méregtől. Úgy hat ez, mint valamilyen harci gáz. Az instant 2 in 1 kávé, az émelyítő, hamis parfümök, és a furcsán bűzlő, idegesség okozta szagok egyvelege felborzolja az idegeket, és mindenkiben ugyanazokat az ösztönöket ébreszti fel: a tolakodás ösztönét, a sértődötten egymást méregetésének, és az udvariasság indokolatlan elhanyagolásának ösztönét. A szuperego labdába sem rúghat a reggeli és délutáni csúcsforgalom idején, hiába gondolják sokan, hogy egy ellenszenves ”Elnézést kérek!” majd ellensúlyozza a helyzetet. Nem fogja, de legalább szívből jön – ez egy rejtett üzenet a  4-es, 6-os villamos utasai számára.

Mielőtt folytatnánk, szeretnék megragadni egy-két részletet, melyben arra tért ki, ha szeretettel gondolunk Budapestre, egészen más, szinte idilli az elképzelt kép, nem úgy, mint a valóság. Valóban ennyire éles lenne az ellentét? Mit gondol, miben rejlik a különbség?

Szó sincs idillről vagy valóságról. Engedje meg, hogy röviden eltérjek a témától, ígérem, látni fogja az összefüggést. Sajnos a mindennapok sodrása elveszi a figyelmet az apró dolgoktól. Nem tudunk örülni a betonrepedésbe nőtt virágnak az út szélén, sem a stoptábla O-betűjébe rajzolt mosolygó arcnak, sem az járda töredezett, színesre festett darabjainak. Nem tudunk, mert észre sem vesszük. Viszont turistaként viselkedve a saját, megszokott világunkban is feltűnővé válhat minden apróság, ami boldogságot csempész az ember szívébe. Mindenki más és más arcomat ismeri meg, így lehetséges az, hogy valójában annyi Budapest létezik, ahány szempár a Dunát alkonyatkor aranyos köntösében táncolni láthatta.

Valóban ezek az apróságok teszik Budapestet egyedivé, nemhiába örvend nagy népszerűségnek. Sajnálatos módon nagyon kevés időnk maradt, a beszélgetésünk  lezárásaként hadd kérjem meg, hogy meséljen el egy esetet a legemlékezetesebbek közül!

Szívesen, bár nehéz kiválasztani egyet. Legmélyebben a tiszta szeretet érint meg, amit a legváratlanabb helyzetekben is megtapasztalhatunk. Szeretem nézni, ahogy az idős párok kézenfogva sétálnak a Rádayn, ahogy egy férfi felveszi egy nő elejtett tollát a postán, vagy ahogy a buszvezető borús reggeleken kellemes napot kíván minden utasnak. A HÉV járatain egy férfi kis figurákat tesz az ülések szélére, az értük adott összeget a hallássérültek támogatására fordítja. Visszafelé haladva, a figurákat óvatosan összegyűjtve a férfit egy idősebb, látszólag tehetősnek igazán nem nevezhető hölgy állítja meg és az összeg többszörösét a markába nyomva köszöni meg az önkéntes munkáját. Ezt is szerettem nézni, ahogy a sétálókat a belvárosban, az elejtett tollat, vagy a zavart mosolyt az utasok arcán. Valahogy intimebb lesz a közeg, ha egy idegen örömének részesei vagyunk, ilyenkor látszik – minden tiltakozás ellenére – ,hogy mind emberek vagyunk, nem csak uniformizált robotok a hétköznapok futószalagján. Szeretem a lázadást.

Ez természetes, hiszen mégis hogyan érdemelte volna ki Budapest a fent említett elismeréseket és címeket, ha folyton beállna a sorba és nem lépne merészen új és különleges utakra. Szeretném megköszönni az eddigi legkülönlegesebb vendégnek, akivel valaha is interjú készült, hogy elfogadta a meghívást, és ezúton is kívánok minden jót születésnapja alkalmából. A kedves Olvasóktól  pedig egy gyönyörű idézettel búcsúznék: “Te vagy a tavasz – te vagy Budapest”.