Tornay-Csomor Viktória: Kívülről

Vidáman pislogott ki a H5-ös hév harmadik kocsijának jobb oldali középső ablakán egy kislány. Orrát az ablaküvegnek nyomva várta, hogy megálljon a jármű a Budapest északi határát jelző Békásmegyer megállónál. Most először járt a fővárosban.

A kislány mellett egy jó pár évvel idősebb lány ült, minden bizonnyal a nővére lehetett. Elmerülten nyomkodta a telefonját, és oda sem figyelt kishúga álmélkodó megjegyzéseire. Ő már sokszor járt Budapesten, hiszen a belvárosba járt iskolába. Sokszor dicsekedett testvére előtt, hogy úgy ismeri a várost, mint a tenyerét. Mivel a kislány is hamarosan iskolás lesz, a szüleik úgy vélték, ideje, hogy megismerkedjen Budapesttel.

Egészen a végállomásig utaztak. A kislány megcsodálta útközben a Dunát, a hatalmas házakat és az emberektől nyüzsgő utcákat. Náluk aligha fordult meg ennyi gyalogos és ennyi autó az utakon. Mindenre, amit érdekesnek talált, lelkesen rámutatott, és várta, hogy a nővére is mondjon valamit, de neki már semmi sem volt új, még a Parlamentet is rengetegszer látta. Inkább nyugalomra intette kistestvérét, már így is épp elegen bámulták őket a héven.

A kislány mindenképp ki szeretett volna menni az alagútból, hogy körülnézhessen a Batthyány téren, ráadásul most úszott el egy hatalmas hajó a Dunán. A nagyobb lány azonban még mélyebbre vezette, egy hosszú mozgólépcső aljára, ahol metróra szálltak. A kislány még sosem utazott metróval, és egy kicsit meg is ijesztette a sok ember, akik mind fel akartak szállni, és egymást lökdösve próbáltak bejutni az első ajtóknál, ahogyan a jármű nagy hangja is félelmet keltett benne. Azonban belülről sokkal szebbnek találta, mint a hévkocsikat, bár lehet, hogy csak azért, mert pirosak voltak az ülések, és neki a piros volt a kedvenc színe.

A harmadik megállónál szálltak le, az Astoria megállónál. A kislány nem értette, miért adnak egy megállónak egy értelmetlen nevet, de a nővére nem magyarázta meg a szó jelentését, hiába kérdezte. Csak kézen fogta, és a mozgólépcső felé vezette őt.

– Jobbra kell állni – hallotta meg maga mögül a testvére figyelmeztetését.

– Miért? – kérdezte, de gyorsan szót fogadott.

– Mert vannak, akik sietnek, és el kell férniük.

Ekkor elhaladt mellettük egy középkorú férfi, aki olyan hosszú kabátot viselt, hogy miközben felfelé ment, mindig beleakadt az alja a lépcsőfokok szélébe.

– De miért sétál, ha a mozgólépcső úgyis felviszi? – értetlenkedett a kislány.

– Mert siet – csóválta meg a fejét a nővére.

A kislány visszaemlékezett, milyen erőszakosan próbált felszállni a metróra az első ajtónál a tömeg, ahelyett, hogy hátrébb mentek volna egy kicsit, ahol szinte senki nem akart felszállni. Bezzeg most, mikor séta nélkül is feljutnának alig egy perc alatt, sokakat meglökve igyekeznek felfelé. A kislány nem értette, Budapesten miért ilyen türelmetlenek az emberek, és hova siet ennyire mindenki, hogy arra sem jut ideje, hogy odafigyeljen a másikra, és ne taposson rá más táskájára, vagy ne lökje neki a mozgólépcső szélének a sajátjával, ahogy elhalad mellette.

Az aluljáróba érve hallotta, ahogy valaki hegedül. Felismerte a hegedű hangját, mert ő is hegedülni szeretett volna majd nagyobb korában. Hamar meg is pillantotta a kicsit kopottas öltözetet viselő férfit, aki magányosan játszott középen.

– Nem hallgatjuk még egy kicsit? – állt meg a hegedűs előtt.

A férfi rápillantott, és elmosolyodott. Eddig mintha senki nem vette volna őt észre. Örült, hogy a kislánynak tetszik, amit játszik.

– Nem, gyere! – vonszolta odébb gyorsan a nővére.

– Pedig olyan szépen hegedült. Nagy szerencsénk van, hogy pont itt játszott – mosolygott a testvérére.

A lány nem felelt semmit, csak megcsóválta a fejét. A kishúga annyira értetlen tudott lenni.

Az aluljáróból kiérve egy idősebb bácsi fogadta őket. Egy épület lépcsőjének legszélén ült, kezében egy poharat tartott, és nagy szemeket meresztett rájuk.

– Mit akar? – suttogta a nővérének.

– Pénzt – felelte meggyorsítva a lépteit.

– De hiszen nálad van – torpant meg a kislány.

– Menjünk! – fogta karon.

– De miért nem adunk neki? Van neki elég?

– Mert nem és kész. Nincs, azért nincs hol laknia.

– Szegény. Itt alszik?

A nagylány bólintott.

– Nem kellene szólni valakinek? Hátha tudnak neki adni…

– Dehogyis! Gyere már!

A kislány elindult a nővére után, de még visszanézett a bácsira. Olyan szomorúnak tűnt. De hiába, a nővére annyira értetlen tudott lenni.

– Valaki más ad neki majd, ugye? – kérdezte.

– Nem hiszem – vonta meg a vállát.

– Miért?

A nagylány csak megvonta a vállát. Igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelné, amit a húga mond, de valójában egyszerűen csak nem tudott válaszolni.

A kislányt lenyűgözték a hatalmas épületek, a Duna, a hidak, a sok étterem, a vaníliafagyi, amit séta közben evett, viszont az emberek mintha egész mások lettek volna. Mintha elfelejtették volna kinyitni a szemüket, mikor nap, mint nap felébredtek. Körül kellett volna nézniük, látni és értékelni a város szépségét és a benne lakó embereket. Észrevenni, amit ő látott. Amit bárki észrevehet, aki nem merül el a város rohanó világában, hanem kicsit kilép, és körülnéz. Kívülről.

Reklámok