Ferenc Ákos: Levél a házakon túlra

Kedves Hugi!
Nagyon érdekes ez a hely.
Sok dolog olyan, mint otthon,
de sok dolog teljesen más.
Például itt az éjszaka narancssárga,
de ugyanúgy emberek lakják a várost.
Bár furcsa emberek, azt meg kell hagyni.
Olyan a járásuk, mint a szaladás,
és néha azt képzelem, hogy ezek éjszaka
titokban mind kimennek a Duna-partra
és együtt arcot mosnak,
aztán csöpögő arccal kiülnek a Gellért-hegyre,
és olyan dolgokat akarnak, mint az örök élet.
Ha tényleg ezt tennék,
sokkal egyszerűbb lenne megérteni őket.

Ebben a városban sok a híd,
pedig csak egy folyó folyik át rajta.
Erről viszont a ragaszkodás jut eszembe:
ezek az emberek valahol mélyen
nagyon tudnak szeretni,
de lehet, csak én képzelek túl sokat
ezekbe a hidakba.

Amióta itt vagyok, a kedvenc szavam a hirtelen.
– Egyébként mondd meg anyunak,
hogy jól vagyok, vannak barátaim,
jól megy az egyetem és találtam munkát.
Hogy vagytok? – Minden olyan
gyorsan történik, fel se lehet fogni semmit.
Tegnap egy barátom meg akarta ölni magát,
ma meg bejelentette, hogy holnapután megházasodik.
Találtam egy szórólapot is valamikor arról,
hogy gyerekzsúrt rendeznek a Terrorházában.
Lesz számháború és arcfestés.
Itt a szomorúságot sem veszik komolyan,
ez kicsit tetszik, nem tudom, miért.
Rám is hatással van ez a közeg,
ma ki akartam feküdni délben
a Szabadság híd közepére.
Végül mégse tettem meg.

A napjaim jól telnek, sokat szórakozom
az egyetem és a munka mellett.
Megnéztem minden nagy épületet,
jártam a Hősök terén és a Halászbástyánál is.
Rászoktam a cigarettára és elkezdtem
gitározni tanulni az albérlő-társam gitárján.
Tegnap láttam a tévében, hogy a kankalin
sötétben virágzik; te jutottál eszembe –
van már udvarlód? Hiányzol, hiányoztok.

Néha sírni szoktam a mozgólépcsőkön,
mert arra emlékeztetnek,
hogy nem lehet visszafordulni.
Csak csendben könnyezek,
aztán klausztrofóbiás leszek a metrón.
A kedvenc helyem a Margit-sziget:
annyira mű és kitalált, hogy ott
elfelejtem a valóságot és merek fára mászni.
Máshol feszélyeznek az emberek,
kivéve a hajléktalanokat, nekik
csak a szaguk zavar mindig.
Olykor elképzelem, hogy odaadom nekik
mindenemet, ami nálam van,
aztán meztelenül hazasétálok.
Arra is rájövök ilyenkor, hogy nekem
mindenem megvan.
Csak az ölelések hiányoznak,
de kényes vagyok, akárki ölelése
nekem nem jó. Hiányoztok.

Nemsokára hazalátogatok,
csak ki kéne állnom a Keletibe
és az első vonatra felszállni, ami arra megy.
Viszont ilyet én soha nem csinálok.
De hazudni se hazudok,
tényleg megyek nemsokára.
Szeretlek:
Bátyád