Bognár Anna: Mozaik-út

Utaztam, Budapesten állt az idő.
Mélyen begubóztam a szárnyamba,
nehogy egy eltévedt embercipő
talpa nyomát a szívemen hagyja.

Célomat útközben elhagyhattam,
ha volt egyáltalán.
Szemem ott kapaszkodott
egy árva fán,
az ágai rezgő, táncoló
imák voltak,
lubickoltak a megfáradt napban.

A kis természet,
melyet hiányolt,
élettelen világába
leláncolt az Ember,
ahol körbeépítette
Önmagát kövekkel.

Ez volt bennem akkor a fa,
és csúf volt a betonváros.
Senki sem volt ott önmaga
s én csak azt láttam, ami sáros.
Mikor nem voltam más, csak
alkonyi léptek hazamenet
a végtelen időbe hullva:
Megszólította lelkemet
az Isten lelkének húrja.

A mélységek vizeit
fodrozta ez a zengés.
Fölöttem az ég tüzeit
alkonyi merengés
halványítgatta lassan.
És mélyen a pillanatban
minden összegyűlt:

“Kérlek, most a szárnyad
szemed elől vedd el!
Tanulj meg repülni!
Tetszeni fog, kezdd el!”

Láttam egy könyvében elmerült,
olvasó fiút.
Egymás kezét tartó
kis nénit és apró
bácsit hallott kacagni a Váci út.
Elért akkor még egy jelenet,
Amit nem felejtek el:
Hallottam, ahogy gyerekek
kis fészekalja a trolin énekel.

Hittem, a város szívét
láttam legalább százszor,
de nem a Vár, vagy egy tér
a szíve igazából.
Csupán egy színtér mind, ami
mutatja az évek ívét,
és akkor lesz valós,
ha lakja, ha érzi valaki.
A város mindig az Ember,
kincseket rejt, mint a tenger.

Kincs a hely is, ahol emlékezel,
ott emlékek képében létezel.
Ha akarod, egy helyhez tartozol,
nem számít, közben mennyit változol.

Istenem, ha álmodom is
tengerrel, hajóval,
hadd tudjam: szerencse,
hogy mégis itt lakom.
Mert részem ő, része vagyok
és tele van jóval.
És én szeretni akarom.