Hajdara Zsombor: Nagy számok törvénye

Háromszáz-tizenhétszer huszonhárom… – számolok, amikor elkezdődik a szokásos délutáni zenebona.

– „Semmi kétség! Hét mérföldnyire sodort a vihar a biztos kikötőtől.” – Ez a Bolygó Hollandi. Wagnertől. Már kívülről tudom, mert Kovácsék minden nap operát hallgatnak a rádióban.

Próbálok koncentrálni. Háromszáz-huszonháromszor tizenhét. Nem! – szétmegy a fejem és Daland csak üvölt tovább:

– „Oly hosszú út után, ily közel a célhoz: ez a csapás még hátra volt!”

– Én is közel vagyok már a célhoz, de ezt a csapást már nem bírom! Ennyi! – kiáltok fel egyedül a lakásban. Felpattanok, és minden papírt ott hagyva elindulok kifelé. Még a papucsomat sem veszem át, mielőtt kilépnék a ház belső folyosójára.

A negyedik emelet egy belvárosi házban nem valami csábító: omladozó fal, kissé dohos, belsőfolyosós tér, de a külvilághoz képest legalább mindig csendes. Csendes lenne, ha Kovácsék nem laknának velünk.

Kilépek a folyosóra, és elmegyek a vasszekrény mellett, amelyben a régi főkönyveket tartom. A pepitakövön folyton megcsúszom, de végül is elvergődöm a hatszáz-hatvanhatos számig.

Bekopogok, de nem jön válasz. Megpróbálom még egyszer, most egy kicsit hangosabban. Mozgolódás hallatszik bentről, és pár pillanat múlva nyílik az ajtó.

– Áh, Zoli, te vagy az! – Kovácsné egyik kezében babkonzervvel, derekán konyharuhával jelenik meg a résben. – Mit tehetek érted?

– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem tetszene lehalkítani egy kicsit a rádiót? – kérdezem tisztelettudóan. Nem tudom, honnan veszi, hogy Zolinak nevezhet, mintha az unokája lennék, de ezt már megszoktam.

– Jaj, talán ennyire áthallatszik? – kérdez vissza Kovácsné elkerülve a válaszadást.

– Nos, mivel nyitva van a konyhaablak, igen – valószínűleg még az utca másik oldalán is hallják – teszem hozzá magamban.

– Azt nem csukhatom be, mert teljesen bemelegszik a lakás! – Kovácsné úgy mondja, mintha a saját nevemet próbálná elmagyarázni nekem.

– De ha úgyis ott van a konyhában, akkor biztos hallja a rádiót kicsit halkabban is, nem? – kezdem lassan elveszíteni a türelmemet az idős konyhatündérrel szemben.

– Sajnos nem, a férjem átrakatta velem a nappaliba, mert nem fért el az új kenyértartó, amit a piacon vett előző vasárnap.

– Hát hallgasson akkor rádiót, amikor a nappaliban van! – szakad el a cérnám, és már-már tikkelő szemekkel emelem magasba a karomat.

– Vigyázz a szádra, fiatalember! – komolyodik el Kovácsné.

– Kérem, én nem akarok rosszban lenni önökkel, de az egész épület operát hallgat délutánonként! – folytatom. – Na, jó. Mit kér azért cserébe, hogy legalább a hét négy napján megfossza magát az opera örömeitől? Levigyem a szemetet? Vásároljak be? – adom fel a harcot.

– Ha már így felajánlja, beszélhetne a felettünk lakó lánnyal, ha jól tudom Zita a neve – tetteti tudatlanságát a pletykás öregasszony. – Minden szombaton virradatig bulizik, nem is hallom tőle a rádiót – teszi hozzá bizalmasan, – és folyton rosszarcú fiatal embereket hoz fel magához.

– Rendben, intézkedem! – harapok rá a könnyűnek tűnő feladatra. – Akkor megegyeztünk? – nyújtom a kezem.

– Persze – mosolyog rám hiányos fogsorával Kovács néni, és kezet rázunk.

Felmegyek a lépcsőn az ötödikre, és emlékezetből betippelem a megfelelő lakást. Itt már csengő is van. Micsoda fiatalosság! – gondolom. Megnyomom és várok.

– Igen, tessék – jelenik meg a résben egy vörös, huszonéves fej.

– Zita, igaz?

– Igen – nyílik ki jobban az ajtó.

– Zoltán vagyok. A negyediken lakom. Ön alatt pedig egy öreg házaspár él, és arra szeretnék megkérni, hogy ha lehet, kicsit esetleg enyhíthetne a hetente jelentkező szombat esti lázon. Éppen csak egy kicsit – próbálom szépíteni a kérést.

– Semmi közük ahhoz, hogy mit csinálok szombat esténként! – háborodik fel a hölgy, aki akár a lányom is lehetne. – Örülök, hogy egyáltalán hazaérek estére.

– Gondoljon szegények idegeire – és az enyéimre is, – ők már nem bírják az éjszakai virrasztást, korán szeretnének lepihenni!

– Ezt sajnálattal hallom. Ha viszont csak ennyit akart, akkor… – kezdi becsukni az ajtót.

– Én nem segíthetek ezen valahogy? Tudja, jóban vagyok a gondnokkal – teszem a lábam a résbe.

– Kit érdekel az az iszákos vén fazon? – néz rám a kiscsaj, mintha éppen most vallottam volna be neki, hogy drogozom. – Ismeri-e Nagy urat? Tudja, azt a köpcös pasit.

– Látásból.

– Nagyon jó. Akkor szóljon neki, hogy tanuljon meg parkolni, ha már egy akkora benga autót vett magának. Sose tudok az utcában megállni, mert ő három helyre pakolja be a verdáját. Ha lesz parkolóhely, éjfélkor bezár nálam is a bazár.

– Pompás! – fagy az arcomra a mosoly. – Máris megkérdezem.

Nagy úr a leggazdagabb lakó a házban, menedzser valamelyik nagy nevű cégnél. Csak azért lakik itt már egy hónapja, mert a feleségével válnak. Nem is értem, miért… . A negyediken lakik ő is. Éppen a lépcsőn találkozunk. Biztos megbeszélésre megy.

– Jó napot kívánok! – kezdem mézes-mázasan.

– Jó napot! – robog el mellettem.

– Kérem, lenne egy perce? – állok elé.

– Nem igazán, de mondja, ha ilyen fontos. Zoltán a könyvelő, igaz? – szinte megvetéssel beszél a valódi munkával járó foglalkozásokról.

– Csak arra szeretném megkérni, hogy ha lehet, figyelmesebben parkoljon az utcában.

– Nincs is kocsija – mondja, és az órájára néz, aminek az ára valószínűleg felér egy kocsiéval. – Ráadásul, amint azt láthatja is, mindig sietek, szóval nincs időm pontosan tíz centire megállni a járdától, ahogy azt a KRESZ megkívánja.

– Persze, megértem – bólogatok. Legszívesebben behúznék egyet ennek az egoistának. – Azért megpróbálja, ugye?

– Nem merem, mert azok a kis pondrók folyton összemaszatolják, vagy megkarcolják a kocsikat az utcában.

– Milyen kölykök? – fordítom le magamnak a közlést.

– Hát az emelet másik felén lakó nő két ivadéka – mutat maga mögé a szolibarna üzletember. – Értem én, hogy egyedül nevelni két gyereket nem nagy móka, de azért ennyi tiszteletet beléjük verhetett volna.

– Ha beszélek vele, beáll rendesen? – most már tök mindegy, csak legyen vége ennek a hűhónak.

– Nem mintha feladatom lenne, hogy mindenki ügyes-bajos dolgával foglalkozzak. Persze a közösségért mindent. Majd meglátom mit tehetek. – Nagy úr már el is futott mellettem és a lépcsőforduló elnyeli léptei hangját.

Átmegyek Jutkához. Szegény egyedülálló anya mióta a férje meghalt. Szívroham.

Bekopogok, szinte azonnal nyílik is az ajtó. Egy hétéves forma gyerek áll ott, kezében Lego-űrhajó.

– Szia, anyukád itthon van? – hajolok le hozzá.

– Andris, mondtam, hogy nem nyithatod ki az ajtót, csak ha én is ott vagyok – érkezik Jutka, karjában egy kislánnyal. – Jó napot Zoltán. Miben segíthetek?

– Kicsit feszélyezve érzem magam, hogy nekem kell erről önnel beszélnem, de a gyermekei kicsit szeleburdiak – próbálok finoman fogalmazni, nehogy már az elején elrontsam.

– Talán tönkre tettek valamit? – kérdezi.

– Nem, dehogy – nyugtatom. – Csak egyesek a házból arra panaszkodtak, hogy összekarcolják a kocsikat, amikor kint játszanak az utcán.

– Nem hinném, hogy tisztában van azzal, hogy milyen problémás két gyerekkel, két iskolatáskával és nagy bevásárló szatyrokkal közlekedni.

– Bizonyára nem… .

– Nos, akkor már értem, hogy miért rakta ki a folyosóra a komplett páncélszéfjét.

– Tessék?! – kerekedik ki a szemem.

– Az egész folyosót elfoglalja, alig lehet közlekedni miatta. Mindemellett ronda és attól félek, lassan szétesik. Egyáltalán mit tart benne? – záporoznak a kifogások Jutka szájából.

– A munkámat, amiből megélek! – emelem fel a hangomat, teljesen megdöbbenve az ellentámadástól. – Megérti, hogy nem akarok iratkupacok között élni? További szép napot!

Sarkon fordulok, és elmegyek. Micsoda perszóna! Mégis, mit képzel! Nem is tud semmit a mindennapjaimról; hogy milyen kevés a hely, és mennyi papír halmozódik fel.

Visszamegyek a lakásomba. Újra leülök dolgozni. Ezek az emberek semmire sem jók, nem is figyelnek másokra.

Persze Daland még nem fogyott ki a szuszból:

– „Úgy tetszik, épp oly lusták, mint mi” – áriázza az egész háznak.

Hát, így tuti megőrülök. Na, mindegy, hol is tartottam… ja, igen: háromszáz-tizenhétszer huszonhárom…

Reklámok