Fekete Dániel: Ó, Budapest, mért vagy te Budapest

Volt egyszer a világon egy iciri-piciri kertecske, abban az iciri-piciri kertecskében volt egy hatalmas nagy kert. Abban a hatalmas nagy kertben volt egy még nagyobb istálló, abban kilencezer kilencszázkilencvenkilenc jászolkarika volt, amihez a meséket kötötték. Minden egyes karikához kilencezer kilencszázkilencvenkilenc mese volt kötve. Hogy a sorsom arra hajtott engem, bekerültem abba az istállóba, megláttam azt a sok szép mesét kikötözve, kiválasztottam belőle egyet, mégpedig ezt:

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, a kerek erdő közepén volt egyszer egy aprócska falu. Ebben a falucskában egyetlenegy hétfős család lakott: egy apa három lányával és három fiával, név szerint Csengével, Emesével, Virággal, Budával, Gézával és Pesttel. Egy nap, mikor az apa a megszokott reggeli 10 órás kelés után valami harapnivalót készített gyermekeinek, szokatlan hangokra lett figyelmes az erdő felől.

-Ez különös – gondolta magában. – Ki jár itt, ahol még a madár se jár? – kérdezte meglepetten.

Egyszer csak hirtelen egy fa mögül kiugrott a postás.

-Hát magukat sem könnyű megtalálni! – jelentette ki a postás. – Kinek jut eszébe egy erdőben lakni?! Felháborító, út közben kis híján felfaltak a vadállatok. – panaszkodott a postás.

-Hát nem is csodálom, ha magát küldik az erdőbe – viccelődött az apa. – Na de mi járatban errefelé?

-Hoztam a havi nyugdíját – felelte a postás, majd átadta az apának. De mire az apa megköszönhette volna, a postás már tovább is szállt.

-Milyen fura alak volt – gondolta magában az apa. – De igaza van, kellene egy nevet adni a falucskánknak, hogy legközelebb gyorsabban idetaláljon. De mi legyen az? Nem jut eszembe semmi különleges.

Az apa gondolkozott néhány pillanatig, majd kitalált egy nevet, aztán még egyet, majd egy harmadikat is, hiszen ismerte gyerekei válogatós természetét.

-Meg is kérdezem tőlük, hogy melyik legyen – az apa nagy lelkesedéssel megindult a gyerekek felé, akik éppen játszottak egymással, majd megkérdezte őket, hogy mi a véleményük a nevekről.

-Gyerekek, most figyeljetek rám. Nagy bejelentésem van, elnevezzük a falucskát. – a gyerekek örömujjongásban törtek ki és már alig várták a névjavaslatokat. Az apa el is kezdte felsorolni a neveket.

-Először arra gondoltam, hogy legyen Berlin. – erre a gyerekek rögtön nemmel feleltek. – Rendben, akkor legyen London. – de a gyerekeknek ez sem tetszett. – Na jó, de a harmadikra már nem mondhattok nemet, a falu neve legyen Párizs. – erre a gyerekek felháborodva felkiáltottak. – Biztos, hogy nem! – De akkor mit szeretnétek? – kérdezte elkeseredve az apa. Géza szólalt meg először. – Én szerintem a legmegfelelőbb név a Géza lenne. – Ezt követve minden gyerek elmondta, hogy az ő neve lenne a legjobb választás. Erre az apa nem számított, de bölcsességének köszönhetően ezt felelte: – Rendben van gyerekek, aki a legtovább él, annak a neve lesz a falu neve is egyben. – A gyerekek beleegyeztek és folytatták életüket, mintha semmi sem történt volna.

Néhány évvel később az egész család együtt vacsorázott. Hirtelen Emese félrenyelt és megfulladt, így maradtak öten.

Egyik éjen Géza rosszat álmodott és nem ébredt fel többé, így maradtak négyen.

Egy átlagos napon Csenge és Virág ment, mendegélt az erdőben, míg egyszer csak találkoztak egy medvével, így maradtak ketten.

Az idő múlásával az apa megöregedett és csatlakozott négy gyermekéhez.

De Buda és Pest annyira makacs volt, hogy ők csak azért sem akartak meghalni. Inkább élnek örökké, de nehogy a másik feléjük kerekedjen. Köztudott volt ugyanis, hogy a két testvér nem nagyon kedvelte egymást. Más szavakkal ki nem állhatták egymást.

Míg egy nap Pest beteg lett és meghalt. Néhány nappal később vette észre csupán Buda Pest aszalódó holttestét. Buda csak nézte, nézte és nézte, de nem hitt a szemének. A kísérteties csendet végül Buda törte meg. – Ez csak egy álom, ez csak egy álom. – ismételgette Buda, de maga is tudta, hogy amit most lát, az a valóság. Egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, Buda szeméből kicsordult egy könnycsepp. A könnycsepp végigszánkázott Buda hatalmas ráncain, míg végül az álláról lecsöppenve Pest szívébe hatolt. Ekkor Buda elkezdett zokogni és átkarolta testvérét. Mire felfogta, hogy Pest nincs többé, elengedte. Ez idő alatt 7 év telt el. Buda szomorúan feltápászkodott és rögtön tudta, mit kell tennie. Berohant a házba és meg sem ált a konyháig. Ott megfogta a legelső kést, amit talált és a szívébe döf…, mármint megkente vajjal a vacsorára szánt kenyerét és megette. Utána megfogta a kést és sebészi mozdulattal végzett magával. Utolsó szavait halkan, szinte már hallhatatlanul suttogta: – Bu-da-pest, Bu-da-pest mindig és mindörökké. Majd elhallgatott mindörökké.

Az erdő közepén hagyott egy búcsúlevelet, amiben leszögezte, hogy a falucska neve legyen Budapest, mert idők közben rájött, hogy nagyon szerette Pestet, csak nem tudta, hogy hogyan mondja el neki, hogy hogyan fejezze ki az iránta érzett érzelmeit. Azt is leírta, hogy miért ne Pest-Buda legyen a falucska neve. Egyrészt, mert ő az idősebb, másrészt pedig azért mégis csak ő élt tovább.

Így lett a neve e kis falucskának Magyarország szívében Budapest. Ez a kis falucska mára már nem is olyan apró, de még mindig olyan karakterisztikus, mint évezredekkel ezelőtt. Ez lett volna Budapest legendája, aki nem hiszi, járjon utána.