Tóth Csenge: (oldalra) Döntés

Fellöknek. Egyre csak azt érzem, hogy

fellöknek, durván, de mégis úgy,

hogy néha nem is érnek hozzám.

A város nem vállal el, de felvállal,

erőből, ahogy azt kell, nem bírod,

nem bír kegyelemmel. Csörtetnek

a metrón, a járda sem bírja már, hogy

kúszik a sok lárva némán, és

csak sorra hullik el a test,

na nesze, íme Budapest,

pöfögő, fröcsögő, antik,

csillogó bűzgödör. Csak

vársz és állsz, míg lassan

elgyötör, nincsen se szava, se színe, se illata

(hát hogyan születhet itt egy szinesztézia?),

felnőttként szór szitkot, gyermekként dúdol,

egyszer megnevettet, máskor csak kigúnyol,

vagy arcodba köpi a magányt, s elsodor tova,

mint méregzöld vizében dinnyehéjat a Duna,

a gondolat, hogy többet és jobbat akarnál,

de nem éri be ő sem,

maradsz a magánynál,

és marad itt mindenki, aki csak ténfereg, a város körbejár, lökdös, majd eltemet

míg a csöndéhes fülek másra szomjazva süllyednek, süppednek egyre a betonba,

a betonba, mely mégis, mintha könnyedén

porladna, és folyna az időrágta járda sárga kövén, s vele folyik

a copfos kislány az anyját szelíden kísérve; és hozzácsorog az odalent

fekvő hajléktalan szürke ébredése; s azé is, ki tényleg csak kenyérért kérne,

de az ő gyomrába se megy más minimálbére; a képernyőarcú, álarcos lázas fiatalok;

a fontos embereket elnyelő adóhivatalok és az etanol-bűzű, hosszú éjszakák levert harcosai, nők és férfiak,

az aluljárók, hidak, parkok, házak népei, buták, gubancosak; a vastag turista, ki még

térképpel rohangál, és egyre csak angolul makog; azok, kik forognak s kérdik:

„hol vagytok, magyarok?”; a léha kofa, aki gombát árulna valakinek;

és a sarki kínai, ahol a pesti a gombát csak olcsón veheti meg;

a helyes srác a buszról, ki úgyse vesz észre;

és a lány, aki fülhallgatót dug inkább a fülébe, mert valami más ricsajra vágyik,

aki menekülne, mert un mindent, arcot, bérletet, vacsorát, az utat az ágyig,

csak menne, s tüntet:

a metrón zötykölődik,

zenét hallgat, néma gondolataiba süpped,

és úgy tűnik, az is vele hallgatja a zenéjét,

ki valahol a Deák téren hagyta el reményét.

S mert bosszús, így majd biztosan kihagyja

azon a rohadt hármas metrópótlón állva,

a lemenő Nap csillanását a Duna égzöldjén,

a más-földek meséjét

a turisták bőröndjén,

a tömeg szimfóniáját,

megannyi új arcot, s azt

az egyet belőle, akié tán

megérné a harcot, még

magával a lökdöső várossal is, ha

valaki igazán, szívből akarja. És talán

ha nem lennék ilyen fáradt, ilyen

folyó képektől mosott, mert itt

naponta gyötörnek, lehet, hogy

tudnám nem észrevenni, hogy épp

nem ér hozzám senki, s mégis fellöknek.

 

 

[Az (oldalra) Döntés eredeti formája]