Szakál Jázmin: Örkény István: A szén c. novellája nyomán

Nagymamáék kiskedvence. „A Nono”. Engem hétéves koromban már nem becéztek! Sőt, ez mindjárt nyolc lesz! És mégis, azt hiszi, hogy ő aranyos, hogy ő szép, hogy ő a világ közepe. Tele van a fényképeivel a mamáék háza, bezzeg rólam külön egy sincs. Kihangsúlyozza mindig, hogy sok haja van. Na és? Az enyémhez képest nyápic babacopf, és a színe is mosogatólé. Nagy, seprős pillájú kék szemek. Épp ilyen van a bátyjának is, nem nagy ügy, a közepe meg sárga, hah, a barnában nem látszik az ilyen szennyeződés. És kicsi az orra, hallatlanul, de ott van a közepében az a göröngy, amitől nevetséges lesz, a szája keskeny, a szemöldöke alig látszik, így kit érdekel, ha van íve. Szemüvege nincs. De majd lesz! Hiszen az anyja is kontaktlencsét hord. Apropó, nem is lehet őket megkülönböztetni kiskori fényképek alapján. Ez csak egy klón.

 

Nyugodj már le, ne nézd így az arcát, az csak azt jelenti, hogy hibákat keresel rajta, mert tudod, hogy szép. Ne, ne menj oda! Ne játssz azokkal a nagy golyókkal! Ja, a Decathlonban vagyunk. Elhoztuk apáékkal, pedig ő nem akart jönni, apa erőltette, amiért legszívesebben bokán rúgtam volna. És most itt égeti a kalóriákat, mozog, pedig sovány, undorítóan, a nadrág lötyög rajta, istenem, nem érdekelne az arca, ha nem lenne ilyen ronda a teste! Itt a tükör, a nagy üvegfal, tessék, ez meg én vagyok, töröm magam, hogy ilyen szép vékony legyek, de mellette dagadt disznónak látom magam, minden báját elvesztett ronda kamaszlánynak. Ne, hagyd a kishúgomat békén! Szétszadizza a kis kétévest. Ó, kishúgom! Ha nagyobb leszel, már csak ez a barátpótlék marad neked, mert akkor ő kamasz lesz, én meg fiatal felnőtt, engem nem fogsz így ismerni, csak őt, és nem akarom, hogy szeresd! Azt akarom, hogy haljon meg! Anyáék mindent látnak. Rosszul vannak tőlem, anya szerint mindenki életkedvét elrontom, mert látszik az undor, a megvetés az arcomon. „Ő csak egy kicsi lány”. Na, ettől felrobbanok. Sétálok a sok fröccsentett műanyag szar között, minden rossz, öngyilkos fogyasztói társadalom, balettcipők, szivárványtarka labdahad, trambulin, és könyörgöm, ki használ ilyen rugós szalagokat erősítésre? Az idő kint felhős. De most nem kenem a kedvem az időjárásra. Szinte marja a szívem a gyűlölet, bagolymarkolólábbal. Haza akarok menni. Nem akarom azt nézni, ahogy tökéletes cigánykerekeket csinál. Mert nekem az nem megy, kicsit sem. És ha cigánykerekezik, felszalad a pólója tehetetlenségében, és látszik, hogy nincs olyan édes kis úszógumija, ami a kisgyerekeknél normális.

 

Ebédnél azt lesem, mennyit eszik. Kit érdekel, ha a levest szépen megette? Az csak lötty! A tésztát egyed, a tésztát! Nem vagyok komplett. Az a baj, hogy látom magam, hiszen a tésztát én sem enném meg, de nem tudok mit tenni.

Ha nem vagyunk a Nagymamáéknál, csak párszor fertőzi meg a gondolataimat, olyankor lázas, rideg, kegyetlen vonatként zakatol a fejemben, sisteregnek utána a lécek. „Szép lány lesz belőle”. Ezt apa mondta egyszer. És ilyenkor visszatér. Újra támad. Marcangol. Hiába táplálom, az nem elég neki, az érzés gyűlöl engem is.