Erdődi Csenge Diána: Örkény István: A szén c. novellája nyomán

Hát őszintén, nem volt könnyű az életem. Édesanyám nem bírt járni, annyira fájt a lába, édesapám pedig cukorbeteg volt. Mindkettejüket én ápoltam, főztem nekik, megvettem a gyógyszereiket, bevásároltam, ha kellett valami, és emellett még a kislányomat is neveltem. A férjem öt éve elhunyt egy autóbalesetben, ezért nincsen semmi segítségem. A testvérem, aki pedig tudna segíteni soha nem akart. Ki tudja miért? Hat éve Londonban él, talán azért is költözött ki, mert elege lett a családjából. A magatehetetlen szüleiből és a testvéréből, aki minden erejét megfeszítve próbálja összetartani a családot, reménytelenül.

A katasztrófa csak ezután ütött be, édesapám meghalt, rá két hónapra édesanyám is. A hagyatéki tárgyaláson a testvéremmel nagyon összevesztünk. Minden évben kb. 2 napra hazajött, a szüleinkkel mit sem törődve, aztán ment is vissza Londonba élni az arany életét a férjével, míg én itthon két műszakban dolgoztam. Követelte tőlem, hogy fizessem ki őt, pedig tudta, hogy nincs pénzem. Kénytelen voltam kölcsönöket felvenni, és amint megkapta az őt illető összeget, vissza is ment Londonba. Én meg nap mint nap azért küzdöttem, hogy étel kerüljön az asztalra. Közben a lányom felnőtt és elköltözött, teljesen egyedül maradtam, a testvérem sosem látogatott meg. Tiszta szívemből gyűlöltem.

Egyik nap levelet kaptam tőle, de úgy döntöttem, hogy nem vagyok rá kíváncsi, kidobtam. Három hét múlva ismét kaptam egy levelet, ezt is kidobtam. Így ment ez majdnem egy évig. Egyik nap, amikor a postaládából kivettem a levelet, úgy döntöttem, elolvasom. Hogy miért, azt magam se tudom. Talán meguntam ezt az egészet, talán csak kíváncsiságból. A levélben az állt, hogy a testvérem férje meghalt, ő pedig jelenleg munkanélküli, és szeretne hozzám költözni. Beleegyeztem.

Pár hét múlva megérkezett. Alig ismertem fel, jól megöregedett, amióta nem láttam, a szemei karikásak voltak, és látszott rajta, hogy belül teljesen összeroppant. Nem sajnáltam, én is pont így néztem ki.

Azóta így élünk, egy házban, de egy szót sem szólunk egymáshoz, mint két sértődött gyerek. Amikor néha beszélgetünk, az is csak annyi, hogy megvitatjuk, hogy mindent jól elrontottunk.