Mandák Emese: Pad

Hangulatcafat.

Pest. Kavargó színes-színtelen forgatag. Káosz. Idegen. Ismerős. Külföldi. Egy nyalakodó pár. Egy kéregető. Még egy. Még egy. Rendőr. Hajléktalan. Tépett fazon. Újra összerakott emberek. Szórólapos. Utcapisi. Összekacsintás. Összhang. Fotós. Összhang felbomlás. Jövőbeli tegnapok. Kiaknázatlan lehetőségek. Egy mi lett volna ha. Gondolathálózatok. Telefonhálózatok. Egy fuldokló kocsi. Erjedő betonkoszorúk. Egy darab csönd.

Az entrópia totális állapota.

Egy pad. Kozmosz a káoszban. Tulajdonképpen ez a pad most a legerősebb az egész városban. Néhány pesti prototípus ül rajta.

Egy terhes szív. Egy fióka, aki kiesett a fészekből. Egy nyalakodó pár. És egy társadalomból kitaszított, megnyomorított gyermekével. Padhoz tapasztott gondolatok. Befele fordított nevetések. Visszanyelt sírógörcsök.

Ráül a terhes szívű, a pad nehezebb lett 52 kg-mal és egy szerelmi bánat terhével. Majd a fióka után 65 kg-mal és a felnőtté válás terhével, plusz egy újabb család szétesésének a megkezdődésével. Jött a szerelmes pár, leültek. A pad könnyebb lett 120 kg-mal.

Az egyik felsóhajt, majd némán sírni kezd. Arrébb ül attól, aki megborzongott, aki pedig azért ült arrébb, mert hazugnak tekintette a szerelmesek csókját. De a kéregetők egyetlen mondatára senki sem adott választ.

A terhes szívű:

Majdnem belehalt, hogy sehol sem tudtak találkozni. Bejött ide és most körbejárja az életüket.

Táncol, nézi őt Ő, majd megtáncoltatja, mintha egyedül nem csinálta volna jól. Kiszöknek éjjel találkozni, világítanak együtt a Váci utcán, fényesebben a kirakatoknál. Mindig összeér valamijük, mint az egymáshoz túl közel tartott mágneseknek. Majd az oldalán fekszik este, de csak, hogy még közelebb simulhasson hozzá. A keze a derekán, a feje az övén. Lágyan megpuszilja, hogy mindenképp vele álmodjon. Álmában is csak a Margit-szigeten meg a parton sétálnak együtt, nem lehet jobbról álmodni. Jön a kócos reggel. A város már rég felébredt előttük. Az állatkert a kedvenc helyük. A sok bezárt állat között szabadon mászkálni és perecet enni. A következő stáció az esküvő. Természetesen a belvárosban zajlik. Ez a legcsodásabb nap. Állandóan Őt nézi a bizonyos fehér ruhában. Végtelen boldogság.

Jön egy szöszke kisfiú az utcán.

Pempőt kever a gyereknek, megeteti, majd a szőnyegen játszik vele.

Elmosolyodik.

A szülés volt a legijesztőbb neki, de végig vele volt. Vitte volna a terhes testét is.

Születési állapot, mikor minden sötét és nyugodt, aztán anyád ordít egyet, majd hirtelen vakító fény. Valóság.

Mellette megborzongnak, csókolóznak és koldulnak egyszerre.

A szerelem kikopott téma. Neki azon a téren alapból egy lyuk van. Foltozgatja, eteti mesékkel. Szívének magzata mindig álomképbe születik, eléldegél, mikor rájön, ez nem igazi, visszabújik. Okos ember csendben szenved és maga orvosolja a problémáit. Kaparja a padot, mint aki ellik, pedig csak magát elleti. Nehéz szülés és még nehezebb abortusz az elfogadás, elfogadni azt, hogy csak te láttattad magaddal, nem valós, pedig olyan jó volt csámcsogni rajta. Visszaérkezés a megszült valóságba. A remény kábítószer, vele minden szebb. Minden kivirul. Hitegetés, álomkép, álmodozás. Mindenkinek van. Ez egy egyetemes jelenség. Becsapjuk a szívünket látomásokkal, ő meg boldogan ver, de úgyis rájön, hogy hazudunk neki.

A fájdalom folyékonnyá válik és kicsordul egy csepp, ami szétmar mindent. Felsóhajt.

Nem talált szerelmet, ezért inkább álmodozik. Nem akar igaz szerelem nélkül élni, ezért láncolja magába ezt az érzetet, nem szabadul tőle. Számtalanszor közbeszólt már a valóság. Ezt a terhet szereti cipelni, hiába hal meg kicsit minden alkalommal, ezen a padon.

A madárka, aki kiesett a fészekből:

Ezzel a mondattal hagyta el a házat: -Olvass magadnak mesét. Jó éjt! -édesanyja mondta a húgának.
A családban csak a fiú tudta, hova siet ennyire, hogy még az esti útravalóját sem adta oda a gyerekének. Úgy hívja: néma rettenet. Az utóbbi egy évben szülei társalgása felszökött a felszínre, sokszor hallgatott, másszor alkoholtól bódult volt. Ez az irónia az egészben: nincs vita, csapkodás, ordibálás. Csak elfojtott sóhajok, titkolózások, tartalom nélküli beszélgetések. Egy vihar tombol eső, villám és mennydörgés nélkül. Tulajdonképpen csak a vihar előtti feszültség van jelen, mikor minden csendes, a levegő nyomott, és mindenki tudja, valami más lett. Csak senki sem vallja be.
Ebben a házasságban nem csak ketten élnek, hanem négyen. Ezt úgy képzeli el, hogy van két villanypózna, erre van kifeszítve a vezeték. A rajta ülő madarak a gyerekek, Ő és a húga. Ha ez a zsinór elszakad, a madarak rá vannak kényszerítve a repülésre, függetlenül attól, tudnak-e már. Fel kell nőniük. A fiú már két hete repked. Mindig ezen a padon pihen meg.

Édesanyja mögött állt, míg Ő egy szerelmeslevelet írt kedvesének. Volt szerencséje végigolvasni, majd végig nézni, ahogy kitörli, miután elküldte. Ott állt és minden, ami az anyának életet és lángot okozott, az Ő lelkét kaszabolta. Olyan pillanatok egyike volt, mikor minden összeáll az ember fejében. Ezentúl mindig tudta, mikor találkozott vele, mikor írt neki. Egyszerűen azért, mert az anya ragyogott ilyenkor. Nem haragudhatott rá. Magában kellene elrendezni, de nem lehet. Nem csak a család felbomlása fáj most neki. Ezzel szétrombolódott a házasság, a szerelem és a család egységébe vetett hite is. Látta, hogy az osztályában a gyerekek szüleinek fele már elvált, de ott volt a másik fele, aki nem. Már a másik fél sincs számára. Meg kellett azt az elhatározást szülnie, nincs olyan, hogy egy életen át tartó társ ebben a világban. Csak úgy tesz mindenki, mintha lenne.
Remeg ebben az elképzelésben, amit még csak gondolni mer.
Semmit sem tehet. A barátainak nem mondhatja el, nem teheti ezt az édesanyjával, ők nem értenék meg, miért kell ez neki. Az anya az idő martaléka, az apa a pénz rabja. Kikészítik őt a munkában, a sok irodaszolga egyike, önhibáján kívül. Neki felesége már csak „anya”. Egy biztos pont, ahova tartozhat. Az anya alázatosan, rosszul berögzülten kiszolgálja, de rá már nem jut idő. Talált valaki mást. Ettől a törődéstől tud a lelke teljes maradni.
Az Ő szerelmüket régen legyőzte valami. De úgy tesznek, mintha még lenne. Ez mindenkinek a legjobb. A férfinek megvan a biztos pont, a nőnek a törődés, a gyereknek a fészek. És minden családi összejövetelen van erejük ezt eljátszani. A fiúnak van ereje az anyját ugyanúgy megölelni, hiába van rajta egy másik férfi illata. Csak Ő szenved, míg a szülei megbújnak a gyerekeik mögött. Sosem tenné meg az anyjával, hogy megmondja neki, akkor megölné őt azzal, hogy rájön, miatta szenvedett a gyereke, aki miatt Ő is szenved, hisz nekik tartja fent a fészket, távol tartva a boldogságát.
Az anyja neki nem az édesanyja többé, hanem egy nő, akihez a köldökzsinór köti, és akinek felelős a boldogságáért. Az apának is inkább anya, mint kedves feleség. Ugyanígy az anyának sem azonos a férje és a szerelme.

Ilyen érzés itt felnőni. Ilyen itt a valóság megtalálása. Neki ez fáj most.

Megborzong. Nem tud megmoccanni, idő kell.

A kitaszított, gyermekével:

Örvénylik a tömeg, mint egy folyó. Ők ketten a pad mellett ülnek a földön, egy kirakat előtt. Néha a tulaj elküldi őket, ha valaki meg akarja nézni a kirakatban lévő cipőket. Az anya kitartott marokkal ül, közben mint egy félhalott, kevés színészi tehetséggel megáldva, szüntelenül azt hajtogatja: -Kérem, segítsenek! Kérem szépen, szánjanak meg!

Kénytelen-kelletlen az ember az ételért kuncsorgó kutyájához hasonlítja, aki minél nagyobb szemekkel próbál nézni.
Egy-egy apró kihullik a tömegből, mint mikor a folyó kisodor egy követ. De nem is miatta. A mellette ülő kislányon szánakozik mindenki. Kancsal, vékonyka, törött a szemüvege, koszos a ruhája. Igazi préda az ember szívének. S ha épp nem nagy a tömeg és a gyerek nem elég szomorú, az anyja ráförmed. Ebben a pillanatban épp fel akart állni és játszani egyet. De leült, mert félt. Nem lehet emlékezni, mit mondott az anya, de akik körülöttük voltak, mind zsebkendőt vettek elő.
Ők a mindennapok harcosai. Az anyában már hiába dörömböl a régi énje, az, aki lehetett volna. A kicsiben még meg sem született. Milyen kicsi és értéktelen gyerekkorból kell majd táplálkoznia egy életen át. Neki senki sem mesélt, vele senki sem kirándult. Neki Pest mesél. Ezt meséli. Ő Pesten kirándul kirakatból kirakatba.
A cselekvésképtelen sodródik, őket már rég kivetette a folyam. Rájuk szakadt az élet. Róluk már semmit sem lehet tudni. Nekik nincs problémájuk sem a szerelemmel, sem a szeretettel. Ők minden probléma alatt vannak, de valahol minden problémának a melléktermékei. Hisz őket előbb vetette ki a társadalom, minthogy azzal foglalkozhattak volna, hogy nem szeretik őket viszont, vagy hogy az édesanyjuk nem az édesapjukat szereti. Az egész életük probléma. Valakinek maga az életük bosszúság és teher. Egy az olyan terhek közül, mint a kivándorlás vagy az elöregedő népesség. Függnek a társadalomtól. Nap mint nap semmibe veszik magukat, ülnek, kérnek, várnak az irgalomra.

-Kérem, segítsenek! Adjanak pénzt!

Senki sem szólítja nevükön őket soha többé. A legerősebb ember mindig az, akinek nincs semmije.
Nem jutnak el addig a problémáig sem, hogy a kórházakban a nyolcvan év felettieket meg sem műtik már. Minek? Hisz eleget élt, a nyugdíját meg nem győzi fizetni az állam. Addig sem jutnak el, hogy a hajléktalanok nem aludhatnak közterületen az új törvény szerint. Nem is keresik a logikát, tehetetlenül végignézik, ahogy elviszik az otthontalanokat, ahogy felszólítják őket, menjenek be a hajléktalanszállókba. Mindegyik megtagadja a parancsot, így tömegesen hurcolják fel őket a bíróságok elé. Itt az okos ember, Isten báránya, pénzbírsággal sújtja a hajléktalant. Bepereli azt, akinek egyetlen vagyona a ruhája, amit cipel magával. Ezt pedig előszeretettel elkobozza. A számkivetettek inkább bűnt követnek el, minthogy bemenjenek a szállóra. Az a hely elvileg rosszabb, mint egy börtön. Egyik sem hajlandó engedni. Micsoda mártírok.
Szociálisan halottak, akiket úgy próbálnak rejtegetni, mint ember a bűnét. A társadalom bűnözik, ők bűnhődnek. Rejtegetik maguk és más emberek elől, épp ahogy egyen-egyenként teszik az emberek.

-Segítsenek nekünk! Kérem!

Nem lehet tudni, hova mennek haza, ha hazamennek, vagy hogy hova nem jár a gyerek iskolába és miért kancsal. Mert az anyja direkt bagózott vagy nem jutott táplálékhoz terhessége alatt? Érdekes kérdés, hova megy a kitartott marokba ejtett pénz vagy a gyerek kubus üvegében pontosan milyen folyadék található.

Ők helyet sem kaptak a padon, ha kaptak volna, a másik négy nem ülne ott. Ha kaptak volna, a pad összetört volna alattuk.

Hallottam sírni a padot.
Hallottam Pestet nevetni.

Csend.

Színházi csend.