Dékány Dorottya: Pesti éjjelen

Pest! Érted oly sok vér folyt a múlt századokban.
Megérte. Minden csepp megérte.
Vetélkedni múltaddal, látványoddal
kár lenne. Nem lehet.
Sétálok utcáidon, nem először,
sokadjára. Most megállok.
Minden alkalommal csak csodálni tudom
erőd, varázsod. Ámulok.
Ám most egy másik világot látok.

Megáll előttem egy komor lány,
nem szól, nagy szemével menedékért kiált.
Ruháján foltok díszelegnek,
mint magányos macska, ételért úgy hízelegne.

Az út másik oldalán egy fiú,
szeme azt sóhajtja, innen már nincs kiút.
Mi történt veled ily fiatalon,
hogy bár házad van, még sincs otthonod?
Hazaérsz, és mi és ki vár otthon?
Hazamenni sincs már kedved, nincs ott,
számodra se hely, se boldogság,
csak a civakodó szülők, testvérek, rokonság.

Most egy gazdag nő jön velem szemben,
úri hölgy nem jár nála ékesebben.
Ragyog, mint égbolton a csillagok.
De ez a szépség igaz vajon?
Vajon értékeid megmaradnak,
vagy pénzed mellett érzelmeid elmaradnak?
Biztosra semmit sem tudhatok,
ezek csupán gondolatok, melyek (itt sétálva)
átfutnak az agyamon.

Már a Vigadó téren sétálok,
a távolba hunyorítok, s megdöbbenve nézek.
Egy kis csoport cigányfiút látok,
kővel dobálják egy étterem ablakát,
rémülten vagy sajnálkozva nézi, aki arra jár.
De vajon ezek a fiúk tényleg ilyen rosszak?
Nem tudhatom, éppen ezért bosszant
lesajnáltatásuk, kirekesztésük.
Sokukban megvan éppen annyi szeretet
-vagy talán még több-, mint bármely más gyermekben.
Ám hogyan máshogy reagálhatnának
a körülöttük lévő világ elzárkózására, a kitaszítottságra?
Mégis mit várok, ha senki nem mosolyog rájuk?
Annyi ember, s mindegyik olyan más.
Pest! Utcáidon sétálva, magam elé meredve
sokszor észre sem veszem, milyenek lehetnek,
milyen s mennyi problémával küzdhetnek.
Pest! Te gyönyörű vagy, s látszólag erős,
de talán mégsem vagy akkora hős,
ha hagyod, hogy embereid magukra maradjanak,
s otthon helyett utcáidon háljanak.