Manhertz Bianka: Szemléletem

Előfordul, hogy hirtelen megtorpanunk a sodródó tömeg kellős közepén, mondjuk a nyüzsgő város egy ismert terén, hol nap, mint nap megannyi ember fordul meg különböző okokból. Elégedetlen arcok, mormogó hangok, s bosszús szavak, vagy egyszerű, érdektelen pillantások követik a betonhoz való cövekelésünket, teljesen természetesnek véve a körforgást, miszerint valaki csakúgy, egy ismeretlen oknál fogva megáll a sereglet közepén. Rengeteg indok lehet, amiért a villámként száguldó idő kereszttűzében egyszerűen csak megállunk és kifújjuk magunkat, de vajon hányan kísérlik meg a neves múltú, budapesti épületek művészi vagy éppen a tegnapunk következményeként a holnapunkká vált romos kisugárzását szemlélni?! A város, melyben annyi minden zajlott már, megpecsételve jelenünk palettáját, lehetetlenül sokszínűnek hat a monotonul haladó tömeg kellős közepéből szemlélve. Ha ezután kievickélünk a csorda módjára közlekedő embertömegből és, mint egy háttérszemlélő, helyet foglalunk egy félreeső zugnál talán észrevehetünk dolgokat. Megállni és nézni a körülöttünk zajló világot, mindezt a történeteket mesélő helyszínek megosztóan szemlélt darabjai között, valódi élménnyel ér fel, melyre mindenkinek szüksége lenne legalább egyszer az életben. Különféle okokból sétálunk egyik pontból a másikba, valami mégis óhatatlanul egyformán tetszik mindannyiunkon. A felszín alatti kényszerűségek mindenki arcán utat törnek, még ha csupán egy futó momentum erejéig is. Valaki sikeresen elűzi az árnyat, miközben zavartalanul igyekszik végigmenni teendőinek sorain, a másik véglet pedig beletemetkezik a zűrzavaros szálak végeláthatatlan vizsgálatába. Talán szükségességét érezzük az idővel való verseny folytonos felvételének és ez ahhoz vezet, hogy nem jut időnk hiányolni a minket körülvevő atmoszféra kiirtott szépségeit. A városban lassan elfogynak a természetesen növögető, szemet gyönyörködtetően életerős növények, helyükbe a díszként világító, semmiben sem természetes anyagú tárgyak kerülnek, hogy megadják a város színes kisugárzását, amit a növényzet elkobzása visz magával. A létért terjeszkedő természet egyedei néhol magányba burkolózva élvezkednek a megmaradt kiváltságokban, mint például a madarak hangos csiripelése, a nap meleg sugarainak simogatása, és egyszer-egyszer egy futtában ellőtt fénykép, melyek elválasztják őket a bérházakban, a gangon szomorkodó, törött székektől. A pillanatképek naturális szépsége elhomályosulni látszik a betontömbök között, melyek a múltat idéző, különböző stílusban felépített épületeket is kitakarják a rivaldafényből. A korszakalkotó elemeket átveszik a modernizált művészet pillérei, amely folyamat szükséges és megállíthatatlan, viszont túl nagy sebességgel ereszkedik ránk, teljesen átformálva az emberiséggel szembeni követelményeket. Szeretek olvasni, főként a velem egykorúak fantáziájában született műveket részesítem előnyben mostanság és gyakran eszembe jut egy idézet, melyet az egyik ilyen könyvben olvastam. “Egy őrült világban csak az őrültek lehetnek normálisak.” Elgondolkodtatott, hogy ebben miféle igazságok is rejlenek, és rá kellett ébredjek, hogy a rohamos fejlődés, a megszállott akarat a világunk megismeréséért mind okot adnak arra, hogy egy kicsit valóban őrültek legyünk a terhek elbírásához. A szememben a múlt nagy csatáinak okai is mind egy rögeszmés kényszer következményei, ami teljességgel elvakította az embereket, ezzel csapást mérve életünk színterére, de ennek okozata rejt magában kimagasló eredményeket is. A félelemmel teli időszakok tragikuma mellett ösztönzőleg hatottak a tenni vágyó személyeknek, akik hangot kívántak adni a vezető elvekkel szemben álló gondolataiknak. Rejtett üzenetet tartalmazó, hazafias vagy ellenszenves hangú szövegek, melyek a bizonytalan időszakokban, poros pincékben, bujdosás közben, egy táborban töltött pillanatban vagy az arisztokrácia rétegeiben egészen más körülmények között születtek. Merész, bíráló szavak a világ menetét témaként használva. Egy idő után ezek is csupán homályos történetek lesznek irodalmi lepellel borítva, mégis folyamatot indítanak a buzgó lelkekben, kik a világ megismeréséért fáradoznak minduntalan. A minket körülvevő szintér megismerését már egészen kicsi korunkban elkezdjük, és nem kizárólag kíváncsi lényünkből fakadóan egy-egy érdekesnek tűnő tárgy megvizsgálásával, hanem a mögöttünk álló idősebb generáció által is. Ha csak egy elszórt nézetet adó, felületes statisztikába pillantanánk bele, látnánk, milyen gyakori emlékképnek számít a nagyszülők regélése. Ők egy olyan világot tártak fel szemeink előtt, mely mostanra csupán egy elérhetetlen darabját testesíti meg a gigászi méretű univerzum kronológiájának. Izgalmasnak tartom a régi korok világait és ha lehetne, szívesen visszacsöppennék egy kis időre, leginkább tapasztalatszerzés céljából. A nagyszüleim által kialakított olykor ijesztő, bizonytalan és mégis mérhetetlenül izgalmas kép sokszor csiklandozza meg fantáziámat, ezáltal gondolataim messzire repítenek a valóságból. Amikor hallgattam a történeteket, legyen az a családfánk részleges bemutatását, a romantikus, esetleg kevésbé érzelgős mozzanatokat vagy az élet menetének régies formáját egy bögre kakaó társaságában, nem kívántam azt, hogy érjen véget a pillanat, mert jól éreztem magam. Máskor a teraszon ücsörgött a család egy meleg, nyári estén és miközben ők beszéltek arról, milyen volt az élet az ezredforduló előtt, én csak figyelmesen hallgattam. Eddigi éveimet megszépítették ezek a momentumok, és felértek egy játékkal töltött játszótéri nappal. Ennek gondolatán kíváncsian fürkésztem a következő generációval megtöltött játszótereket azon morfondírozva, a kisgyerekek mégis miként élik meg ezeket a gondtalan perceket. Minden város telis-tele van vigyorgó kicsikkel megtöltött terekkel, ám sajnálatos módon az idősebb korosztály képviselői előszeretettel veszik el a helyet a fiatalabbaktól, illetőleg kedvtelve szórják szét a kisgyerekeknek fenntartott játékokat mindenféle szeméttel. Ez a magatartás még saját szemeimben is helytelen, annak ellenére, hogy ezen személyek általában velem egykorúak. Hatalmas a kontraszt az évtizedekkel ezelőtt élő, illetve a mai fiatalok között. Ebben az elkényelmesedett világban sokszor azt sem tudják, mit kezdjenek magukkal az emberek, pedig a lehetőségek csarnoka mindig nyitva áll minden odatévedt előtt. Az emberi szemlélet sokkal tágabb lett, így a szokatlan dolgok elfogadása is könnyebben megy, legyen az kinézet, származás, felfogás vagy éppen identitás. Városunkban, ahol, a Föld legtöbb helyével párhuzamosan, egykoron rengeteg szürkeség és kilátástalanság fogadott, manapság sokszínű személyek mernek áthaladni. A szegénység még mindig megjelenik, s kegyetlenül súlyt le a felkészületlen áldozataira. A nehézségekkel küzdő embertömeg szemrebbenés nélkül sétál el a napi megélhetésért könyörgő nincstelenek mellett, bár kétségtelenül akad egy-egy nemes lélek, aki jóhiszeműen elhessegeti magától a csalók hálóinak gondolatát. A változások szélesebb teret adtak a polgárpukkasztóan cselekvő csalfa lelkeknek, akik a naiv emberekben csupán egy pénztárcát látnak és ez szomorú. Megnőtt a turizmus, a nők szabadabb szerepet kaptak a munkavállalásban, mások lettek az elvek és szemléletek, új épületek épültek. A város új képet kapott, mégsem kényszerültünk búcsút inteni a régi Budapestnek.