Kocsis Orsolya: Tisztelt Budapest!

Tisztelt Budapest!

 

Bizonyára meglepődve olvassa soraimat, hisz nem gondolom, hogy rengetegen írnának Önnek. Először is szeretném megragadni az alkalmat, és elmondani, hogy mennyire csodálom és tisztelem Önt. Elképesztően nehéz lehet majdnem egymillió-nyolcszázezer ember sorsát aktívan figyelemmel követni.

Azért bátorkodtam tollat ragadni,  mert nemrégiben egy számomra szokatlan esemény hatására felvetődött bennem pár gondolat.

Egy kellemesen meleg délutánon elhatároztam, hogy elmegyek fánkot venni, mivel épp egy olyan könyvet, amelyben a főhős éppen azt evett, és az édesség ízének részletes leírásától óhatatlan rám tört egy fánk elfogyasztásának vágya. Aztán az üzletben úgy döntöttem, veszek kettőt.

Éppen a körúton sétáltam a friss szerzeményemet majszolva a Nyugati pályaudvartól az Oktogon irányába, amikor egyszer csak megszólított egy hosszú, fekete hajú, mosolygós, alacsony nő. Azt kérdezte, hogy merre van a Dalszínház utca. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy merre van.

De szerencsére ennek a századnak majdnem a leghasznosabb találmánya, a Google térkép kisegített a bajból. Próbáltam a lánynak elmagyarázni, hogy merre kell mennie, de nem nagyon értette a magyar-angol-német összemixelt makogásomat. Itt megjegyezném, hogy a régóta élő sztereotípia megdőlt, mert a nő akkor sem értette a magyar nyelvet, amikor hangosabban mondtam neki.

Végül úgy döntöttem, hogy elkísérem, mert már küldetésemnek éreztem elkalauzolni az elveszett külföldit a céljához. Az úton megpróbáltam vele kialakítani egy viszonylag könnyű angol szavakból álló kommunikációt, de a lány elég bonyolultan fogalmazott, szóval sokszor nem értettem őt. De amikor végre megérkeztünk a Dalszínház utca tízes szám alá, kedvesen megölelt, megköszönte a segítséget, és valami olyasmit mondott, hogy milyen kedvesek a magyar emberek, főleg itt Budapesten. Mosolyogva elköszöntem, és nekiadtam a másik fánkomat.

A hazafelé vezető úton végig ezen a váratlan találkozáson járt az eszem. Még sosem történt velem hasonló, általában nem kérnek tőlem útbaigazítást, mert nem tudok tájékozódni, így ez az esemény adott egy kis önbizalmat.  De főleg az utolsó szavai ragadták meg a figyelmemet, és gondolkoztattak el egyszerre. Őszintén örülök neki, hogy kedvesnek és segítőkésznek tartja a budapesti embereket, de én ezzel nem értek egyet. Főleg akkor nem, amikor a saját szememmel látom az emberek stressztől ráncos homlokát és közönyös tekintetét. Persze nem szeretném önkéntesen kijelenteni, hogy az összes budapesti férfi és nő idegesen rohan mindig mindenhova, nyilvánvalóan vannak kivételek. Például pár hónapja mellettem vett egy nő a 4-6-os villamoson áruló udvarias törpétől újságot.

Egyik gondolatfoszlányomból jött a másik, míg végül elkezdtem azon elmélkedni, hogy vajon az ide látogató külföldi turisták mit gondolhatnak Budapestről. Ez a fiatal indiai nő segítőkésznek talált minket, a várost meg gyönyörűnek. Valószínűleg nagyon sok turistának szintén valami hasonló lenne a válasza, ha megkérdeznénk őket. És igazuk is van, hisz amit ők látnak Budapestből, az tényleg fantasztikusan gyönyörű. A Budai vár, az Országház, a Bazilika, a Gellért hegy, a Váci utca, Hősök tere, és még sorolhatnám… mind meseszép és látványos. Remek képeket lehet róluk készíteni.

A külföldiek végigsétálnak a Lánchídon, de nem tudják, hogy a Budán dolgozó fiatal férfi a 105-ös busszal a dugóban ragadt, ezért elkésik. A Magyarországra látogatók megvesznek ezer forintért egy hűtőmágnest, de fogalmuk sincs róla, hogy sokaknak annyi az órabére. Az itt nyaralók valószínűleg semmit sem sejtenek a hajléktalantörvényről, a bulinegyedben élők mindennapi megpróbáltatásairól, az Óbudán zajló famegmentési kísérletekről.

De jól van ez így? Nem mutat Ön ezáltal egy hamis képet magáról? Hiszen itt nem minden tiszta és gyönyörű, mint a látványosságok… a koszos, szeméttel teli, számukra láthatatlan városrészekkel nem hazudtoljuk-e meg önmagunkat? Kérem, ne érezze a kérdéseimet számonkérésnek, hiszen ez nem Önön múlik.

Viszont az is  érdekes kérdés, hogy szükséges-e a turistáknak tudni a várost és a társadalmunkat érintő problémákról. Ők sokszor nyaralni, kikapcsolódni, a mindennapokból kiszakadni jönnek ide. Ők is stresszelnek, ők is ülnek a dugóban, nekik is vannak gondjaik. Nem kötelességük érdeklődést mutatni a mieink iránt.

De akkor ki fog? Úgy veszem észre, sokszor mi magunk sem érdeklődünk irántuk, és teszünk meg mindent a saját életünket megnehezítő és korlátozó terhek megszüntetése érdekében. Vagy aki tenne, az nem kap elég figyelmet és támogatást.

Ezért is írtam most Önnek. Úgy érzem segítségre van szükségünk. Ön már annyi mindent átélt… tüntetések, forradalmak és szövetségek. Bizonyára ismert már pár tettvággyal teli vezetőt vagy átlagembert, aki javítani akart Önön és az országon. Éppen ezért kérem arra, hogy legyen türelemmel. A problémák remélhetőleg meg fognak oldódni, mert mindig vannak és lesznek olyanok, akiket érdekel.

 

Remélem, levelemmel nem pazaroltam az idejét.

Minden jót kívánok, és köszönöm, hogy az utcái remek helyszíneket biztosítanak az elmélkedéseimnek.

 

 

Üdvözlettel:

Egy angolul nem tudó diák