Nem szokásom kávéházakba járni. Egy ismerősöm javasolta, hogy üljünk be egy kávéra a Centrálba. Még nem érkezett meg. A pontosság sosem volt az erősége. Beléptem az ajtón és egy kedves pincér az asztalomhoz vezetett. Kértem egy kávét. Most először volt alkalmam rendesen körbe nézni. A mindennapi élet szokásai, módja természetesen a társadalmi helyzetünktől függött. Mégis nagyon sokan menedékként gondoltak a kávéházakra. Ez ma sem volt másképp.
A lélegzetelállító aranyozott belső teret emberek töltötték meg. A pincérek sürögtek- forogtak, a vendégek pedig jóízűen kacagtak, beszélgettek, kávéztak. Senki sem volt egyedül, rajtam kívül. Kissé feszélyezett a tudat, hogy mindenki ,,egy’’ társaság. Itt mindenki rendelkezik valamilyen tudással. Írók, tudósok, képzőművészek, zeneszerzők, mecénások tartanak itt találkozókat. Ha nem vagy közülük való, akkor észreveszed a különbséget író, zeneszerző,tudós, és mecénás között. Én nem vagyok közülük való, hiába akartam egyszer közéjük tartozni. Ez a réteg nem számít a felső középosztálynak, mégis kilökött magából. A zeneszerzők az aranyozott korláttal ellátott barna lépcsőzet mellé helyezett obszidián fekete színű, méretes zongora körül álltak. A mecénások az emeleten lévő körasztalnál boroztak és kávéztak. Az írók elszóródva voltak mindenütt, onnan lehet őket felismerni, hogy vagy valamit írnak, vagy a legolcsóbbat rendelték ki a menüről és bárkihez oda mennek cseverészni, aki hajlandó meghallgatni az elképzeléseiket. A tudósok mind újságot kérnek a pincérektől és egymással veszekednek a világ megváltásáról. Ez most úgy hangozhat, mintha lenézném ezeket az embereket, akik a kávéházban tartózkodnak nap, mint nap. De ez egyáltalán nem így van. Én csodálom ezeket az embereket. Irigylem őket a tudásukért. A velük született látással, amivel más nem rendelkezik. Itt viszont megtalálják egymást a ,,látó’’ emberek.
Időközben megkaptam a kávémat. Kissé feszélyezve érzem magam ebben a légkörben egyedül. Megpróbálom a tömeg tekintetét kerülni és inkább a kávéház belső terének dekorációit próbálom elemezni. A szín kombináció egyszerűen lenyűgöz. Az arany, a barna, a bézs és a fehér. A szürke utcákat eltekintve jó végre világos színekben lenni. Minden olyan letisztult és világos. Néhány festmény is lóg a tapétás falon. Az ajtó, amin a pincérek megállás nélkül járnak át a konyhába, fekete színű, a környezetbe nem illő. Gondolom ezt a művészek a ,,csábítás ajtajának’’ hívják, hisz onnan jön ki minden jó. Nagy a nyüzsgés egy ilyen nyugalmat sugárzó helyen. Egy pincér sem áll meg pihenni, mindig van rendelés, amit felkell venniük. A vendégek általában egyhelyben vannak, csak a pincérek járkálják körbe a helyet, olcsó kölni szagot hagyva maguk után. Az emeletről a mecénások kacagásait lehet lehallani, a lépcső mellett zongora hang jön a zeneszerzőktől, a bejárat felől az új vendégek érkezése hallatszik, a pincérek nyájas hangjai a vendégekkel szemben, a kávédaráló, a kés és villa összekoccanása, a csésze visszarakása a tányérra, mindennek meg van a saját hangja és ez egyesül valamivé, valami összetetté. Lelkem mélyén arra az életre vágyom, amit az itt tartózkodók élnek.
Egy magas, éjfekete hajú, sugárzó világos kék szemű, középkorú pincér lép az asztalomhoz. Felnézek rá és azonnal eszembe jut, hogy milyen megalázónak tűnhetek, itt egyedül a zsibongó, élettel teli kávéházban.
-Hozhatok esetleg még valamit, Hölgyem?
-Tudja, Én várok Valakit. Nem leszek egyedül tovább.
-Ez nagyszerű hír, hölgyem. De kér esetleg valamit a kávén kívül?
-Nem, köszönöm.
Rég megittam a kávét, kikanalaztam a habot, de a székhez ragasztott a gondolat, hogy talán mindenki rám mered egyedüllétem és csendességem miatt. A pincér távozása óta csak a kávés csészémet néztem, a kávé maradékot, ami beterítette a csészealját. Újból csilingelőhang szólal meg a bejárat felől. Felnéztem és nyugodtsággal töltött el, ahogy megláttam az ismerős arcot.
Budapest-töredékek 