Pusoma Dóra: Viszlát, Barátom!

„Anya! Tudom, hogy nehéz elbúcsúznod, de eljött az idő, hogy induljunk. Kérlek, hívj, ha valami baj van, a Lánchídnál várok majd rád.”

A színek tisztán tündököltek, mint azon a régi álomba illő délutánon, a Margit-szigeti levendulabokrok bódító illattal árasztották el a levegőt. Narancssárgák, lilák, fűzöldek, az ég kékje. Az asszony a hosszú sétától kimerülten rogyott a fű puha zöldjére, és lassan hátradőlt, hogy lentről figyelje az égen úszó bárányfelhők mintáit. A fák lombját finoman ringatta az illatos pesti szél, Duna-szagot sodorva maga előtt. A halk zsongás ellazította az öregasszony aggodalomtól ökölbe szorult kezét, és megtisztította gondolatait a búcsú rettegésétől. Csak ő volt és a körülötte örvénylő vidám emberforgatag. Ő volt és az áldott kábultság. Ahogy a park macskaöves útjain ballagott magányosan és nehézkesen, ahogy a lámpaoszlopokra támaszkodva pihegett, érezte a régi barát jelenlétét, és makacsul kapaszkodott a megfoghatatlan alakba. Érezte, hogy az örök búcsú perce vészesen közeleg.

 

„A kislány ében haja rakoncátlanul csapkodta a hátát, és a szemébe lógva elvakította, ahogy visongva futkározott a szökőkút kőpereme körül. A madarak riadtan csipogva menekültek az útjából, fel a tiszta kék égbe, a kecses jegenyefák lombja fölött. Most repülő volt messze szárnyalva a távolba, aztán hatalmas és fenyegető tank, könyörtelen és félelemkeltő. Felnevetett, és hirtelen nekiiramodott szemét összeszorítva, szinte érezte, hogy körülötte lelassul az idő, vakon rohant, nem törődve az előtte tornyosuló akadállyal. Fekete bakancsok és zöldesbarna nadrág. A kislány ijedten szorította össze a száját, ahogy egy erős marok a magasba emelte, félelemtől bénultan bámult a katona durva arcába.”
– A magáé?
– Jaj, sajnálom, úgy sajnálom! Esküszöm, nem fordul elő többet! Igazán, bocsásson meg, kérem!
Az anyja remegve nyúlt a kislányért, de a férfi még nem végzett.
– Hogy merészelik megzavarni a honvédség munkáját?
A szigorú szavaktól végigfutott a lány hátán a hideg. A katona megrázta, aztán durván a földre lökte, hogy szinte nyekkent bele. Tiszta piszok lesz a ruhája. Hirtelen csak erre tudott gondolni. Esdekelve nézett a kegyetlen vonásokba, a katona ridegen bámult vissza.
– Takarodjanak, és meg ne lássam magukat erre újra!
Az emlék hihetetlen éllel égett a gyermek tudatába, ahogy a megkönnyebbüléstől zokogva fúrta magát az anyja vállába. Emlékké vált, amit nem lehetett kitörölni, örök tanulsággá. A tanára Budapest lett.

 
Nem felejtette el. A kép még most is tisztán élt az asszony fejében, ahogy a metró ülésébe kapaszkodva haladt a következő állomás felé. Az ablakban elsuhanó utcák ismerős forgatagának látványa mosolygásra késztette. Barátom, sosem felejtem el, amit tőled tanultam.

 
– Hát nem gyönyörű ez a hely?-
A híd felől kicsi sárga kabátos alak közeledett a jégpálya felé, kezében egy piszkosbarna zacskót szorongatva, pirult arcán elégedett vigyor terült el, ahogy észrevette a padon üldögélő párt.
– Olyan, mint egy kis manó, nem?
A lány fázósan húzta összébb magán a vékony kardigánját, és a messzeségbe bámult. A téli nap fénye elmosta a távolban magasodó épületek körvonalait, és csak fehér foltokat látott. Északnak fordult, az imádott oroszlánjai felé, a szürke ködbe fúrta a tekintetét, de hiába igyekezett, nem láthatta a fenséges alakokat.
– De, pont olyan.
Hirtelen messze akart lenni, messze a pálya nyüzsgésétől, messze a mellette fegyelmezett távolságban ülő szőke fiútól. Messze a korcsolyákon feléjük suhanó öccse bíráló tekintetétől, sétálni akart, egyedül, szabadon a városban. Magas sarkúban, mint egy igazi nő, nem egy barátjával nevetgélő csitri. Fürkészően a fiú arcába bámult, a közel tökéletes vonásokba, a lesütött kék szemekbe, amelyek nem állták a tekintete súlyát. A szőke félszegen a kezéért nyúlt, de a lány már döntött.
– Sajnálom. Mennem kell.
Vidáman felpattant, és hűvösen intve megindult, fel a lépcsőkön, el a korcsolyakölcsönző bódé mellett, fel egészen a hősök terén húzódó oszlopsorig. Elmosolyodott, és visszanézett. Bátornak érezte magát, igazi nőnek. Előrelépett, és belesimult a pesti tömeg folyamába.

 

Barátom!- A pad érdes felszínébe vésett minták fakón kacskaringóztak a barna támlán. Szívek, nevek, vallomások. Emlékek. Valahol a karcolt feliratok alatt, egy városligeti padon még ott domborodott két név. Két régi, elveszett szó. Egy szőke fiú és egy kékszemű lány. Barátom! Őrizd meg az emlékünket!
Az idő lassan délbe fordult, a környező templomok harangjainak kongatása töltötte meg a zajos utcákat. Az asszony gyermeki izgatottsággal sétált a pesti utak forgatagában, minden bolt kirakatát megszemlélve. Az illatok, a mesébe illő ruhák, az éttermekből kiáramló dallamok, mind idegen volt, és mégis ismerős. A zajok összefolytak, ahogy az embertömeg tovahömpölygött az Árpád híd felé. Az aszfalton csillogó bogarakként suhantak az autók, túl furcsa volt, túl idegen. Talán itt az idő, hogy maga mögött hagyja ezt a csodálatos világot. A forgatag körbevette az öreg hölgyet és az emlékeit, de a sok fiatal arc, a sok fiatal szem elsiklott az idős alak felett előre tekintve, csak előre. Az asszony szomorúan figyelte az elsiető öltönyös alakokat, a szüleik kezébe csimpaszkodó gyerekeket.

 
Az előtte terpeszkedő üzletek sorára pillantott, a sarokban megbújó szerény ékszerboltra, és lassan a zsebébe csúsztatta a Lánchíd oroszlánjait ábrázoló kicsi faragott medált a visszajáróval együtt. Itt volt az idő, hogy elinduljon a végső úti célja felé.

 
Fényes felirat: Nyírő Gyula Kórház. Valaha más volt a neved. Valaha koszos voltál, szürke és romos, most a hatalmas ablakaidon megcsillan az őszi napsugár.

 
Igazán mégsem változtál semmit. Én tudom. Az asszony elmosolyodott, ritkás ősz haját szétzilálta az imádott pesti szél. Közelebb lépett a magas falakhoz, és a ráncos homlokát finoman az érdes felületnek támasztotta. Sosem változtál, az ágyaid még most is nyugtalanítóan nyikorognak a haldokló betegek alatt, folyosóid még most is nyomasztóan tornyosulnak a rettegő látogatók feje fölé.

 
A hányingerkeltő fertőtlenítőszag fullasztóan lengte be a kórház épületét. A hideg csempéken kopogó léptek baljósan visszhangzottak a fehér falak között.
– Tóth Kálmánné? Erre fáradjon, kérem! –Az idegen zajok, a bűz, az ürességtől kongó kórtermek látványa nyomasztóan, démonként ült a nő mellkasára.
Odakint, a mocskos ablakokon túl az éjféli villamos csilingelt, megbolygatva a Lehel utca éjszakai nyugalmát, megnőttek az árnyak, és rémesen imbolyogva kapálóztak a látogató felé. A falnak támaszkodva egy cigarettázó fehér köpenyes állt, és gúnyosan vigyorogva figyelte az elhaladókat.
Az asszony elfordult. Nem akarta látni, nem akarta tudni, mi folyik ebben az istenverte szürke épületben éjjel.
– A férje, igaz?
Az elöl haladó orvos fáradtan hátranézett, és kíváncsi szemeivel a nőt fürkészte. Az csak egy aprót bólintott, és kimérten bámulta a padlót borító pepita mintát.
– Emlegette magát.
Hirtelen kellemetlen csönd állt be, a némaságban tisztán hallatszottak az utcán elsiető öltönyös alak léptei, az asszony idegesen simította le a siettében magára kapott szoknyája gyűrött szélét. Csak véget érne már ez a pokoli séta!
Felnézett, és riadtan vette észre, hogy a férfi közben mellé lépett, és szánakozva bámulja. Csak véget érne a folyosó! A falak vastagok lehetnek, egy kiáltás sem szűrődne át rajtuk. Őrület!
– Elnézést, megkérdezhetem, hogy hogy van a férjem? – Az orvos megrázkódott, és mintha álomból ébredt volna, zavartan sandított a megszólalóra, aztán a zavartság, ahogy jött, gyorsan is tűnt. A helyét átvette valami, amit az asszony lemondás és keserűség keverékeként értelmezett.
A férfi csak megrázta a fejét, és a 340-es ajtóhoz lépett. A nő arcán megfagyott a hűvös mosoly, kezét a szája elé kapva támaszkodott a falnak. A folyosó hirtelen nagyon szűknek és fojtogatónak érződött.
– Sajnálom. A szívizmok visszafordíthatatlan sorvadásnak indultak. Gyorsan búcsúzzon el!
A bentről kiömlő fájdalmas világosság elűzte az átjáró homályát.
A fehér köpenyes alak eltűnt a sötétben, és az emlék szélei lassan elmosódtak. Kálmánné zavartan körbepillantott, aztán görnyedten lépett a fénybe, odakint megszólaltak a város harangjai, síri kongatással töltve meg az üres folyosó csendjét.

 
Az asszony mosolygott, szája ijesztően szélesre húzódott, ahogy a bejáraton kiáramló tömeget figyelte. Nehézkesen lehajolt, és a kezében szorongatott vörös rózsát a földre engedte, puha ujjaival dacosan törölte le a szeméből lassan legördülő könnyeket. Megbocsájtok. Megbocsájtok, Barátom. Leporolta a szoknyáját, és szeretettel nézett az égre. Hirtelen ismeretlen gyengeség fogta el, és a lába összecsuklott alatta. Hallotta a közeledő lépéseket, és az arcára egy magas alak árnya vetült.

 
– Asszonyom! Jól van?
Az ismeretlen karjai megnyugtatóan fonódtak Kálmánné görnyedt válla köré, és erősen tartották, amíg visszanyerte az egyensúlyát.
– Jöjjön, pihenjen itt egy kicsit!
A férfi óvatosan egy műanyag székhez vezette az asszonyt, de az hevesen eltolta az alak kezét, és felállt.
– Nem! Jól vagyok, csak megszédültem kicsit. Köszönöm, fiatalember.
Egy hálás félmosolyt villantott a zavartan álldogáló langaléta figurára, aztán döcögve elindult a parkoló kijárata felé. Keserűen felsóhajtott, ahogy a messzeségbe nézett, a Lánchíd elmosódott sziluettje felé, és megszorította a zsebében lapuló medált. Eljött az idő, hogy végleg búcsút intsen.
– Asszonyom! Elnézést, hogy megint zavarom. – Az előbbi férfi lihegve érte utol a járda előtt várakozó görnyedt alakot. – Biztos, hogy jól érzi magát?
A hirtelen feltámadó hűvös szél belekapott a nő vékony kabátjába, a hideg átjárta a tagjait, és megborzongott. Összébb húzta magán a bő ruhadarabot, és barátságosan az idegenre nézett, a szeme sarkából továbbra is távolban magasodó oroszlán alakú foltokat figyelve.
– Messzire kell mennie?
– Messzire.
Nagyon messzire. Az oroszlánok üvöltése visszhangzott a fejében, a morgásuk elveszett az autók zajában. Körbenézett, és tudta, hogy csak ő hallotta, csak ő hallotta az anyja szavait, a gyöngéd válaszokat egy apját hiányoló gyermeknek.
– Elkísérem egy darabon.
A férfi a karját nyújtotta, ő pedig belekapaszkodott, és elindultak.

 
„Mama! Hova tűntek az emberek?” -A gyerekeknél nincs kegyetlenebb.
Két sötét alak üldögélt a Lánchidat őrző faragott szobrok tövében a Duna hullámait bámulva. A holdfény fehér fátylat borított a habokat figyelő asszony finom vonásaira és az ölében mocorgó lányka ébenfekete üstökére, a csöndben csak a folyó vizének loccsanásai hallatszottak, ahogy a gyermek köveket dobált a hullámok közé. Körben kialudtak az utcák fényei, és a város nyugtalan, vihar előtti álomba merült.

 
– Itt éltem, mióta az eszemet tudom. Mióta az apám magamra hagyott a háború előtt egy végletekig összetört anyával. – A nő felpillantott a mellette sétáló langaléta férfi arcára, és a szeméből áradó kíváncsiságtól felbátorodva folytatta. – Kezdetben mindennap kimentünk a Lánchíd elé, oda, ahol az apám a vízbe vetette magát.

 
„Mama? Miért sírsz?”

 
– Egy négyéves kislány nem érthette. Nem érthette, hogy magára maradt. Nem tudhatta, hogy mit jelent az utcán felnőni. Nem sejthette, mi a magány. Ahogy az évek teltek, megismertem a város összes kis rejtett szegletét, Budapest nevelt és gondozott, amikor senki nem tette volna.
Taxit hívtak, és a kényelmetlen üléseken zötykölődve lassan maguk mögött hagyták a Bazilikát.
– A háború után szerettem csak igazán Budapestbe. A színekbe, az illatokba, az emberekbe.

 
„A kislány kíváncsian nézett az anyjára, de az elfordult, és a fejét a hideg kőnek döntötte. Elfordult, mint olyan sokszor azután.”

 
– Itt voltam gyerek, itt voltam kamasz, itt voltam szerelmes, itt nőttem fel, és itt neveltem fel a fiamat.
A türelmes idegen elmosolyodott és Kálmánné hálás volt, hogy nem hagyta egyedül.
– És most el kell mennie ennyi év után?
Az asszony arcán fájdalmas árnyék suhant el, de gyorsan el is tűnt, a helyét a belenyugvás békéje vette át.
– Az ember megöregszik, és nem tesz jót a magány. Épp eleget sétáltam már ezeken az utcákon, itt az ideje, hogy az unokáimmal és a fiammal törődjek, ne a múlttal.
Az autó megállt, és a sofőr kitárta az ajtót a nő előtt. Az oroszlánok. A Duna hangja megrészegítette, mint mindig, mikor kijött ide. Barátom, ne felejts el engem! Hátrafordult a mögötte lépkedő férfihez, és felé nyújtotta a tenyerét, benne az apró medállal. Barátom, Budapest, megbocsátottam, emlékeztem, most elengedlek.
– Egy kis ajándék, a kedvességéért. Azt hiszem, nekem már nem lesz szükségem rá.
A pici oroszlánok keserűen üvöltöttek az apró ékszeren, de ő csak mosolygott, és intett. A járda mellé szürke Audi parkolt, az asszony utoljára lepillantott a Duna habjaira, és elindult az ismeretlen felé.